A hadakozó fejedelemségek korát számos formában láthattuk eddig viszont, ám a legtöbbjükre az volt a jellemző, hogy vagy a hadurak voltak a főszereplőink vagy az udvartartásukban valakinek a szemszögéből meséltek erről a korról és nagy alakok egész panteonjáról, vagy felöntötték valamilyen plusszal (lásd Sengoku Basara, Sengoku Otome, Black Lion, Basilisk, Brave 10 stb.), de a kisember szintjén ritkán láttunk akármit is (egyedül a 2012-es Asura film jut eszembe, ami ezt a szintet megközelítette). Éppen ezért is különleges a mostani alany… meg még valami másért is.
Summáját írom Kaga tartományának…
A japán hadurak háborúskodásainak valamikor a közepén egy kis vidéki, de annál ambíciózusabb földesúr, Kagemitsu Daigo birtokait sorra sújtják a különféle csapások: aszály, rossz termés, járvány, földcsuszamlás szedi az áldozatait. Ezért a nagyúr úgy dönt, hogy céljait elérje és a bajait egyben egyetlen huszárvágással felszámolja, alkut köt a pokol démonaival. Az alkuban felemelkedésének zálogát és a vidék jólétét kéri, cserébe bármit megad. A bármi pedig nem lesz más, mint az éppen világra készülő elsőszülött fiának különféle testrészei. A csonka és torz porontyot a bába gondjaira bízzák, azzal, hogy oltsa ki a kicsi életét, ám az idős nő inkább megmenti…
Aztán eltelik 16 év, és bekapcsolódunk a valódi történésekbe, ahol a már kamaszodó fiú, Hyakkimaru járja apjának vidékét démonokra vadászva, és az egyik ilyen „kalandja” során fut össze a kora tizenéves csibésszel, Dororoval…
Ugyanaz, de mégsem
Itt és most álljunk meg kicsit, és (ne) vessük össze a klasszikussal, ugyanis a kettő jócskán különbözőbb nem lehetne. Nem csak technikai téren vannak igazán különbségek, vagy a karakterdizájn lett realisztikusabb, de még kellően felismerhetően „tezukás”, hanem mert két külön érában is készült. A 60-as és 70-es évek fordulóján az ingerküszöb jócskán lejjebb volt a maitól, így a kifejezetten erőszakos és komor tartalmak jócskán felhígítva kerültek tálalásra, és kifejezetten erőszakosnak találták az olyan jeleneteket, ahol csak a lesújtó gyilkos fegyvert lehetett látni, de magát a gyilkosságot konkrétan nem. A hangulatában lévő különbség egy másik okra is visszavezethető: 1968-ban az anime még felszálló ágban volt a TV-képernyőkön, így minél szélesebb körnek kellett megfeleljen, éppen ezért jócskán több gaggel, komédiával rendelkezik (még mangában is ez a jellemzőbb). Noha a Dororo manga és anime is megpedzegetett keményebb történeteket, ritkán mutatta meg nyíltan azokat, de sokkal többet engedett sejtetni, ezáltal nagyobb teret engedett annak, hogy a nézőközönsége beszéljen ezekről, ki hogyan látta a cselekményt. Az iteráció viszont nem finomkodik, hanem az orrunk elé is teszi, miközben a vizuális történetmesélés is enged sejtetni.
A másik fontos különbség, ami miatt nem összehasonlítható, az maga a történet. Az eredetihez képest ugyanis nem csak maguk a történetek követik egymást más sorrendben, de jelentős változtatásokra is sor került. Az egyik ilyen például a démonok régen 48-an voltak, ma már csak 12-en. A másik, hogy a régi változatban a humorforrást a két főszereplő állandó csipkelődése adta, míg a mostaniban sokáig csak Dororo beszél, mivel Hyakkimaru nem képes. A harmadik pedig ebből adódóan az egyik történet, amit eredetileg Hyakkimaru mesélt el a címszereplőnknek, azt itt most ő maga is átéli, annak minden horrorjával. A sort pedig lehetne még bőségesen folytatni, de ez a három éppen elég érzékletes példa.
Mindezek ellenére
Na de, ha már ilyen markáns az alapanyaggal és az első adaptációval való különbség, adja magát a kérdés, hogy „akkor ez most reboot vagy mi?” Nevezhetnénk annak, de igazából sose volt a Dororonak olyan története, amit egy reboot jelentette „újrakezdésért” hosszasan elő lehetne adni, nem voltak folytatásai, kerek volt és egész. Inkább egy szívvel-lélekkel alkotott újraértelmezés, egy remake, ami megmutatja, hogy ez a történet a mai kor elvárásainak és ingerküszöbének fényében így nézne ki.
A történet sokkal realistább, komorabb, amit a színekkel is érzékeltetnek, és bár lazán véve epizodikus, amit a fő- és pár mellékszállal fűznek össze, a haladtával ugyanúgy teret enged annak, hogy mit léphetnek még meg. Hyakkimaru ugyanis a démonok leölésével visszanyeri egy-egy testrészét, így a bőrét, szaglását, hangját, hallását stb., de ugyanakkor ezzel apja birtokán egy újabb sorscsapást szabadít fel. Ez egy elég érdekes narratíva már önmagában is, amit lépten-nyomon felvállal a sorozat. Miután pedig 24 részről beszélünk, lesz időnk közben megismerni mások múltját, történetét, a világban zajló problémák jobban kifejtésre kerülnek, sőt, helyenként árnyalódnak is azok.
Grafika és animáció terén hozza a ma elvárt kötelezőt: a lassú részek, állóképek szépen néznek ki, az animáció meg kellően folyékony. Egyedül az akció lehetne pergősebb kicsit, a harcjelenetek kicsit jobban megkoreografáltak, mivel összességében elnagyoltnak tűnnek és a kelleténél hamarabb véget érnek. A színkezelés kifejezetten hangulatos, a visszaemlékezések szépia vagy fekete-fehér palettája viszont tovább fokozza az amúgy sem túlzottan vidám alaphangulatot.
Hangok terén magukkal a szinkronnal nincs különösebb baj, bár Dororo hangja (Suzuki Rio, friss szinkron) és sorai helyenként kicsit túlzásokba esik. Hyakkimarut (Suzuki Hiroki, szintén friss szakmabeli) sokáig nem halljuk, részekkel később is csak morog vagy üvölt, akadozik a beszéde, amivel hitelt ad a szereplőnek, de a tényleges képességeit és orgánumát nem ezzel fogjuk igazán megismerni. Igazából, a gárda nem dolgozik oszlopos színészekkel, egyedül a narrátor hangja, Mugihito az, aki vérbeli veterán. Zenei részen az OP-ED párossal nincs különösebb bajom, mert képi világra nagyon jól illenek hozzá, de zeneileg, dallamilag valahogy a sorozat közepénél sem tudok igazán megbékélni a választással.
Várakozásokon felül
Végső soron, hogy jó lett ez a sorozat? Abszolút. Látszik, hogy a stúdiók nem vették félvállról az adaptációt, meglátták benne a lehetőséget, és tudtak úgy csavarni rajta, hogy a klasszikus ismerőinek is tudjon újat mutatni, mégse lógjon ki. Ajánlom megtekinteni mellette az eredeti 1969-es változatot is, hiszen az is van olyan szórakoztató és remek. Ugyanakkor óva intek mindenkit attól, hogy egymáshoz hasonlítgassa a kettőt, mert akkora bakot lehet lőni vele, amit ne feltétlen tenne ki senki trófeaként a lakás falára.
A cikk a Mondo Magazin 2019. áprilisi számában jelent meg.
