Az internetes (bár elsősorban reddites) közösségben waifu matéria négyesnek tartott Takagi, Uzaki után Nagatorot is elérte az anime adaptáció lehetősége, Komi-san pedig felkészül a nyári szezonos rajtjára (szerk.: később áttolták őszre a sorozatot). Igazából ilyenkor elővehetnénk és kitehetnénk az asztalra őket, hogy a Gravity Falls Stan bácsijához hasonlóan elmondhassuk: „Végre, mind meglett.” De vajon megérte a várakozásunkat?
Volt egy fiú és volt egy lány…
Amióta csak az egyik délután összefutottak a könyvtárban, a másodéves Naotot folyamatos félszben tartja a rátelepedett elsőéves Nagatoro. Az első találkozásuk elég hétköznapinak volt mondható: az alapvetően is idegeskedő és félszeg srác az iskolai könyvtárban véletlenül felborította a táskáját, amiből a készülő harcos romantikus fantasy mangájának vázlatai is kiestek. Az elsőéves lányok persze kifigurázták mielőtt távoztak volna, csak Nagatoro maradt hátra, akivel átvette a mű pár jelenetét, kisebb megalázás keretében (amit a lány tagadhatatlanul élvezett). Azonban az idő múlásával azért kezd kialakulni köztük egy különös barátság…
A gúnyos mosoly mögött
Ha csak az első részét vesszük alapul a Nagatoro animének, akkor bizony rossz szájízzel fog felállni előle az ember, és könnyedén a kukába dobja azt egyetlen perc továbbnézése nélkül. Gyakorta kapta meg azt a kritikus megjegyzést, hogy az iskolai megfélemlítést népszerűsíti, holott ha az ember kicsit jobban figyel a részletekre, azt veszi észre, hogy ez az egész igazából egy álca. Ugyanis a „különös barátság” részt nem viccnek szántam, ténylegesen ilyesmi fog kialakulni a két főbb szereplőnk közt.
Már az elején Nagatoro érdeklődést mutat a srác iránt, amikor az felborítja a táskáját, és Naoto habár zavarban van attól, hogy felolvassa a klisés művét, inkább zavarja az, hogy hasonlóan klisés módon elkeresztelték Senpainak. Továbbá időnként Nagatoro kisebb féltékenységnek is tanúbizonyságát fogja adni, illetve Naoto is nem egyszer fog a védelmére kelni. Amellett se mehetünk el szótlanul, hogy míg Naoto folyamatosan kimutatja a saját zavarodottságát és ijedelmét, addig Nagatoro ugyanezt a szadista felhangú túlkapásaival leplezi.
Ha valaki ezt a felállást kissé fétisszagúnak találja, akkor nem kapirgál messze, hiszen az eredeti alkotó, 774 (avagy Nanashi) alapvetően hentaiokat készít, és a Nagatoro az egyetlen olyan műve, ami nem esik bele ebbe a műfajba. A hentai mangái és doujinshijai viszont leginkább az enyhébb femdom jellegre építenek.
Piszkáljuk meg a múltját
A Nagatoro eredetileg webcomic-ként jelent meg a Magazine Pocket nevű online mangaolvasó alkalmazásban. Viszonylag hamar berobbant, ezt pedig részint köszönheti az interneten jelenlévő mémkultúrának. Egyfelől Nagatoro gúnyos mosolyai és tekintetei számos más karakter arcára átkerült, másodsorban pedig a gesugao jelenség (vagyis az olyan arckifejezés, amely a karakter olykor beteges gonoszságát vagy szimplán a könyörtelenségben lelt szadista örömöt ábrázolja) 2015 utáni felfutásának, aminek egy enyhébb formáját alkalmazza. Mégsem ezt nevezném az elsődleges indoknak (bár elég sokakat bevonzott ezzel is), hanem inkább azt, hogy a címszereplő arckifejezései rendkívül változatosak: egyszerre képes megkapó és aranyos, kifejezetten komikus és persze, pirinkót ijesztő is lenni. Ez a fajta ezerarcúság egész szépen váltogatja egymást, ami elengedhetetlen dolog a közönség megtartásához és szórakoztatásához egy karakterközpontú történetecske szempontjából.
Értékelősdi
Merthogy igazából nagyon történetről nem lehet beszélni az alapfelálláson kívül. Noha az eredeti műhöz képest Nagatoro kifejezetten kegyetlenebb, mégsem tekinthetjük teljes mértékben állóvíznek, amely nem folyik semerre. Nagatoro és Naoto kapcsolata az idő múlásával szorosabbá válik, szelídülni kezd a sok piszkálódás, és több esetben a srác sem fog teljes mértékben életképtelen papírgyereknek tűnni. Ez a szelídülés az eredeti műben már észrevehető, a kezdethez képest már inkább egy sokadik romantikus vígjátéknak érződik, amit csak az ment meg a középszerűség totális jellegtelenségétől, hogy olyanok a karaktereink, amilyenek.
Ami magát a kivitelezését illeti, rajzolás az újabb fejezetek stílusát követi (az eredeti rajzolás eleinte még kissé vázlatos volt), és különösebb kivetni valót nem lehet említeni vele kapcsolatban. Egyes részek, köztük különösen a slapstick humorjelenetek és -elemek különösen gondosan, fluidan lettek elkészítve. Az opening képi világa ehhez képest egyszerre érződik egy kábítószeres lázálomnak az élénk színpalettájával és a vibráló vonalakkal, rajzelemekkel és valahol művészinek is. Ezzel szemben az ending kifejezetten egyszerű formákkal és pasztelles színvilággal operál.
Ha pedig már opening és ending: az előbbi zeneileg nagyon energikus, míg az utóbbi inkább andalgós. Azon kívül, hogy ez gyakorlatilag már általános jellemzővé vált, hogy műfajtól függetlenül a záródal jócskán nyugalmasabb szokott lenni a nyitódaltól, tulajdonképpen annyiban mégsem nevezhetjük teljesen szokványosnak, mert a képi világgal karöltve egész szépen érezteti a címszereplőnk kettősségét. A főszereplők hangja sokaknak ismerősen csenghet: Uesaka Sumire, azaz Nagatoro leginkább a Chunnibyou demo Koi ga Shitai Dekomorijaként vagy az Overlord sorozatok Shalltearjeként; míg Naoto szinkronhangja pedig az a Yamashita Daiki, aki főleg Boku no Hero Academia Dekujaként ismerhető.
Végeredményben akkor?
Ha valamit előzetesen mondanom kellene róla, akkor az, hogy aki azért tette félre, mert felült az internetes hőzöngésnek, sőt kivette a maga részét belőle, hogy a karakterek viselkedése milyen, az fusson neki újra, és próbálja meg úgy nézni, hogy igazából mindkettő mennyire életképtelen a maga nemében. A srác azért, mert az érzéseit keletlenül kimutatja, hagyja eluralkodni magán a pánikot, míg a lány ugyanezt kifejezni képtelen, zavarában inkább a másik ártalmára van. Hogy mégis együtt maradnak, az leginkább annak köszönhető, hogy erre nagyon hamar rájönnek és kimondatlanul érteni kezdik egymást. Mi meg csak annyit látunk, amennyit mutatnak magukból a saját külviláguk felé. Ha ebből a szemléletből a kíváncsiság nem képes az előítéletességet legyőzni, akkor okkal mondhatja bárki, hogy nem tetszett neki a sorozat.
Amilyen faék egyszerűségnek tűnik a felállás, annyira van egy „másik rétege” a dolgoknak, és talán emiatt is tudott – ha nem is berántani, de legalább – lekötni és valahol szórakoztatni is a sorozat. Egyszeri jónak megfelel és megnézhető, ahogy az ikertoronyként számon tartható és tartott Uzaki-chan is, de a világunkat és minket váltani sem az, sem ez nem fogja.
A cikk a Mondo Magazin 2021. júniusi számában jelent meg.
