A most május 23-i Fantasy Expón egyórás előadás keretében beszéltem arról, hogy miképp jelenik meg a háború utolsó éve az animékben. Ennek a felépítése úgy nézett ki, hogy egy nagyobb történelmi kontextust követően elkezdtem az év elejének eseményeit vázolni, és mindig ott álltam meg, ahol és amivel kapcsolatban született egy mű. Sok olyan volt, ami egymással átfedésbe hozható, így ezek elhelyezésénél a hangsúlyra törekedtem. Miután számos animéről eshet szó, ezt nem tudom simán egy Twitteres threadben megosztani rövid ajánlással, így összeszedtem egy blogposztba, és mellőztem a nagyobb kontextust, szigorúan szorítkozva a feldolgozott eseményre vagy témára. (Ja, és senkit se lepjen meg az adatok fura betűtípusa: az OnlyOffice nagyon hülyén exportál, egyes betűtípusokat, ha nem talál, akkor a cache legelső betűtípusára cseréli azokat, ami nálam ez a gyöngybetűs kézírás…)
„A fekete hó éjszakája” a japán elnevezése Tokyo gyújtóbombázásának és az Operation Meetinghouse kezdetének. Ezzel kapcsolatban két művet említhetünk:
A Glass no Usagi (Az üvegnyuszi) egy könyvadaptáció, amit Takagi Toshiko írt saját élményeiből. A műnek már volt egy 1979-es filmadaptációja, majd a következő évben 15 részes sorozatként is feldolgozták. Toshiko a bombázás során elvesztette édesanyját és két lánytestvérét, akik után az apa által készített kissé torz üvegnyúl maradt, mint emlék.
A Futatsu no Kurumi (A két kicsiny dió) a Sensou Douwa (Háborús mesék) gyerekszéria egyik filmje Akiyuki Nosaka, a Szentjánosbogarak sírja szerzőjének tollából. Ezt a gyerekeknek szánt történelmi drámafilm-szériának minden egyes elemét ő jegyzi. Ebben a napjainkban egy vihar következtében egy kislány visszacsöppen kutyájával pár nappal a bombázás előttre. A művet azért is érdemes megtekinteni, mert szóvá tesz, illetve bemutat olyan problémákat és mozzanatokat, amelyeket más művek nem. Így kerül szóba az uenói állatkert állatainak leölése, a kutyák begyűjtése (a szőrükért és a húsukért), vagy a konyhai ócskavast gyűjtő hazafias asszonymozgalom tevékenysége, hogy a hadseregnek vasat gyűjtsenek.
További gyújtóbombázásokról szól a Sensou Douwa szériából a Tako ni Natta Okaasan (A papírsárkánnyá vált anya), amely Kobe város történetét meséli el egy kisfiút követve. Ebben olyan pillanatok jelennek meg főleg, mint a pénzre váltott kelmék, kimonók, vagy a városi lakosság kiköltözése a tanyákra, falvakba. Illetve, amit sokszor elfelejtenek egyesek, hogy a városokat akár többször is bombázták. A szomszédos Osakát például 1945-ben augusztusig vagy 8 légihadjárat sújtotta, változó intenzitással. A filmben ennek lehetünk tanúi egy, a helyi acélművekhez közeli városrészt látva, amely így sokkal jobban kitett ennek a helyzetnek.
A Hi no Ame ga Furu (Tűzeső hullik) már Fukuoka júniusi gyújtóbombázását meséli el, már jóval tragikusabb és komorabb köntösben, amely leginkább a Hadashi no Gennel (Mezítlábas Gen) teszi egy polcra.
A Boku no Boukuugou (Légoltalmi menedékem) már inkább a légvédelemre szánt óvóhelyekről szól, amelyeket sok esetben a dombokba, hegyekbe vagy a házak alá ástak. Bár ennek során kimondott tragédiának nem lehetünk szemtanúi, a komorsága nem lebecsülendő, hiszen egy gyermek pszichéjének változását láthatjuk, hogy miképpen hat rá az apa iránti vágy, a várakozás, miképp fonódik össze ez a pincével, és kezd a gyermek elszakadni a valóságtól oly szinten, hogy a trauma még öregkorában is vele él.
Az okinawai csatáról vajmi kevés mű született. A 2012-es Himeyuri az azonos nevet viselő okinawai lánygimnázium és akadémia (ami ma múzeumként funkcionál) diákjainak és tanárainak állít emléket, ahol gyerekrajzokon keresztül mutatják be, mit éltek át az „önkéntes” szanitéccsoport tagjai. A mű meglehetősen szerény minőségben érhető el, ugyanis ez egy kiállítási tárlatfilm. Ez a dolog viszonylag megszokott egyes múzeumoknál, mint például Ujiban a Tale of Genji Museumban tekinthető meg kizárólagosan (ha a dobozhangú, feliratozatlan és alulról lekamerázott képű Youtube-feltöltést nem számítjuk) a LIDENFILMS egyik 2019-es műve, a Genji Fantasy.
A Cocoon ezzel szemben egy friss mű, Kyou Machiko egykötetes 2008-2010-es josei (vagyis érett nőknek szánt) mangája nyomán. Szintén az „önkéntes” szanitéccsoporttal foglalkozik, azonban az egyik lány szemén és felnövéstörténetén keresztül, akire a barátnője olyan bűbájt szór, hogy a vért és a beleket virágszirmokként látja. Ezzel az a célja, hogy megóvja őt a rideg és kiégető valóságtól, amivel szembesülniük kell az egyre inkább déli partszakasz felé szoruló, egyre elkeseredettebb japán erők húsdarálószerű védelmi stratégiája miatt.
A Sensou Douwa széria két további műve érkezik, elsőként legyen szó az Umigame to Shounenről (A fiúk és a tengeri teknős). Ez a legkorábbi része a sorozatnak, és talán a legkidolgozatlanabb is, hiszen nem egy jelenet kelletlenül elnyújtott, nagyon gyermeteg, vagyis még nem igazán találta meg azt a hangot, amit a későbbi TV specialok magukénak tudhatnak. A történet is kissé banális, lévén a fiúk teknőst szeretnének menteni a dúló háború közepén.
A Chiisai Sensuikan ni Koi wo Shita Dekasugiru Kujira no Hanashi (A kis tengeralattjáróba beleszerető nagy bálna története) és a Sensuikan ni Koi wo Shita Kujira no Hanashi (A bálna, aki beleszeretett egy tengeralattjáróba) ugyanazt a történetet meséli el másképpen. Utóbbi hűbb Nosaka Akiyuki elbeszéléséhez, ahol a fajtársaihoz képest nagyobbra nőtt bálnát kiközösíti a saját fajtája, így vigaszt egy csendes társban leli meg, az utolsó és öngyilkos küldetésére induló japán tengeralattjáróban.
Külön diákat kaptak az „elveszett alkotások”, amelyekről mélyebben nem lehet beszélni azok beszerezhetetlensége miatt. A Shirahata no Shoujo Ryuuko (Ryuuko, a fehérzászlós kislány) egy tényleges háborús felvételnek állít emléket, és egyetlen problémája, hogy legfeljebb is VHS-en jelent meg. Viszont a különféle piacokon nem fordul elő, hogy valaki akárcsak megkísérelje digitalizálni és közzétenni, így nagyon mást nem lehet tenni, mint várni. Vagy arra, hogy a mozifilm 16mm-es szalagja előkerüljön valami raktárból, vagy az esetleges jogi hercehurcák rendeződjenek és így kaphasson egy felújítást a modern lejátszófelületekre.
Az Ano Hi, Bokura wa Senjou de: Shounenhei no Kokuhaku ugyan elérhető, megtekinthető, de a 22 perces TV special egy nagyobb dokumentumfilm animált betétjeiből tevődik össze. Értsük, csak a dokumentumfilmmel válik teljesen érthetővé és kerekké, míg ebben a formájában inkább csonka, mint elveszett. Történetében az „önkéntes” fiúalakulatokat veszi elő főleg Okinawán, akiket tényleges harcoló alakulatokként alkalmaztak.
Akármennyire is prüszkölhetünk, bizony a Yamato elsüllyedése is része a történetnek. Míg az Animentary Ketsudan (vagy röviden csak Ketsudan, „A döntés”) dokudrámaként dolgozza fel a távol-keleti hadszíntér eseményeit Pearl Harbortól a kapitulációig, az utolsó 5 része szól csak 1945. évről, amiben megjelenik a Yamato pusztulása. Hasonlóan az eredeti Uchuu Senkan Yamato sorozathoz, amelynek első részeiben láthatjuk az öngyilkos küldetésére, a Ten-go hadműveletre kihajózását egy visszaemlékezés keretében.
Annak ellenére is válságosabb lett Japánban a helyzet, hogy a háború egyre közelebb került az anyaszigetekhez. Nem csak a megszaporodó gyújtóbombázások, légicsapások okán, hanem a nyár különösen hűvös volt, így a termény nem mindenütt fejlődött megfelelően, és egyes területeken élelmiszerhiány alakult ki. Ennek állít emléket valamelyest Kobe egyik gyújtóbombázásával kezdő Hotaru no Haka (A szentjánosbogarak sírja), ami Nosaka Akiyuki 22 oldalas novellájábl készült. Nagyon sokan szívesen emlegetik a háborúellenes drámák egyik magnus opusának, noha ha történészi szemmel nézzük, akkor emlékezetpolitikai szempontból eléggé kilóg a lóláb. Gyakori kritika vele szemben, hogy az amúgy ellenszenvesen viselkedő fiú megsajnálására épít a mű, ami csak annyiban igaz, hogy az eredeti mű is egy vezeklő vallomás arról, hogy miképp tehetett a főszereplő (akibe helyezi magát a szerző) a saját húgának haláláról. És annyiban nem igaz a sajnálatra építés kritikája, hogy nem kér megértést, nem kér sajnálatot, csak azt, hogy hallgasd meg, mert már oly szinten gyötri őt, hogy muszáj beszélnie róla. Ez a kettő pedig nem egy és ugyanaz. Emlékezetpolitikai szempontból pedig azért is rossz mű, mert nem fejti ki a körülményeit, nem ad támpontot, folyamatosan sejtet és háttértudásra épít, hogy a jeleneteket mikor tudjuk elhelyezni az időben, és így állítva fel a tragédia idővonalát.
A Kono Sekai no Katasumi ni (A világ ezen sarkában) már egy 3 kötetes josei mangán alapszik, ami ezt a fentebbi időben elhelyezős hibát kiküszöböli azzal, hogy kapunk dátumokat. Történetünk Hiroshimában és Kurében játszódik, egy fiatalon kiházasított lánnyal a főszerepben, annak újdonsült családjával, és a vidéki boldogulás bemutatásával egy tengerészeti bázis közelében. Ha valaki megnézné, én szigorúan a rendezői változatot ajánlom, mivel a streamingre és a blu-ray kiadásra a mozis változat került ki, ami 45 perccel rövidebb. És kell az a plusz játékidő neki.
A The Cockpit Matsumoto Leiji Senjou Manga Series című 9 kötetes háborús antológiának 3 történetét dolgozza fel, amelynek mindegyike a háború végén játszódik. Az első Németországban azzal a feltevéssel, hogy a németek sikeresen megalkották az atombombájukat, és el kéne juttatni azt Peenemündébe, ahol egy V2 rakétába szerelve lőnék ki a Szövetségesekre. (Persze, ma már tudjuk, hogy esélytelen volt a német atomprogram, elég hamar leállításra is került.) A második történet egy kamikaze pilótáról szól, aki mindenképp meg akar halni a szerelméért és a hazáért az Ohka típusú öngyilkos bombáján. A harmadik pedig a Fülöp-szigetek harcállásaiba visz, ahol két japán tüzér megunja az egészet, és le akarnak lépni. Azonban a vonalaik mögé nem mehetnek, mert kivégzik őket dezertálásért, a Szövetségesek felé pedig azért nem, mert lelövik őket. Mégis az utóbbit választják, mert ha nem is végzik ementáli sajtként, akkor is ott a szabadság ígérete.
Bár megérkeztünk Hiroshimához, most jönnek a történeti hangsúlyban az „átmeneti művek”, vagyis a játékidő nagyja inkább az előzményeket mutatja be, semmint a következményeket.
A Kuro ga Ita Natsu (Kormos egy nyara) egy kimondottan gyermeki film Nakazawa Keijitől, a Hadashi no Gen szerzőjétől. Egy kislányról és az utcáról befogadott cicájáról szól, akik elszakadnak egymástól a bombatámadás idején, mégis a macska válik ifjú gazdája megmentőjévé. Itt is sok olyan elemmel találkozhatunk, amik hozzáadnak annak megértéséhez, hogy milyen volt a civil élet 1945 nyarán. A fejadagrendszer működése (amely aztán 1949-ig kitartott a városban), az iskolák megváltozott működése, illetve olyan elemek, amelyekről nem igazán esik szó, mint az iskolákban a houanden (1945-ig ezek ilyen kisebb szentélyek voltak a császári család aktuális tagjainak és az oktatási törvény szövegének a patrióta nevelés részeként).
A Natsufuku no Shoujo-tachi (A nyári ruhás lányok) egy vegyes mű: 34 perces játékideje alatt az animált betétek egy összefüggő történetet adnak elő egyik hiroshimai lányiskola diákjairól, élőszereplős felvételeken pedig a családtagjaikat láthatjuk sok év elmúltával, ahogy az emléküket ápolják. A mintegy 220 lány közül, akik az iskolájuk udvarán termesztettek élelmiszert, vagy vittek el gyári szalagmunkára, vagy végeztek házbontást, hogy a foghíjtelkek kiépítésével tűzcsatornákat készítsenek egy esetleges tűzvész megelőzésére, egy sem maradt életben. Nekik ma a Béke Emlékmúzeum mellett áll egy emlékmű, a film pedig az utolsó nyaruknak és más civil gyermekmunkásnak állít emléket.
A Hiroshima ni Ichiban Densha ga Hashitta (A hiroshimai 1-es villamos újra jár) viszont azoknak a fiatal lányoknak a történetét mondja el, akik a korábbi jegyellenőrök és villamoskalauzok helyett dolgoztak a városban, illetve bemutatja, hogy az atomtámadás után harmadik napon miért is volt eszmei szempontból fontos a villamosjáratok indítása. (A vonat már aznap közlekedhetett, az elektromosság úgy-ahogy tudott működni. De a szállítmányozás és a személyi transzport miatt fontos volt a belső járatok működtetése is. Ezt követően a vízellátás állt részlegesen helyre, majd a gázellátás az év végére.)
Most már nyíltan is foglalkozhatunk magával az atombombával és hatásaival. Ennek ékes és megkerülhetetlen műve a Hadashi no Gen, amely részletes és hátborzongató módon mutatja be a hő- és lökéshullám terjedését, a túlélők nyomorát, és hogy mi minden volt még képes tizedelni a közvetlen túlélőket. Nakazawa Keiji mangájának első fele így is elég nagy vonalakban kerül feldolgozásra, a kimondottan sötét és depresszív részeket nem animálták meg (mint Gen osztálytársnője és barátnője, aki inkább felakasztja magát, semmint megégetten éljen tovább).
A 2010-es Junod a címszereplő, dr. Marcel Junod életét mutatja be egy órás keretben a második olasz-abesszin háborútól (1936) kezdve Hiroshimáig. A mű nagyon rohan, nagyon gyorsan dolgozza fel az eseményeket, és inkább ismeretterjesztő stílust vesz fel, minthogy megkíséreljen drámaként működni. Ennek az elsődleges oka, hogy általános iskolásoknak készült oktatóanyagként, amit valljunk be, feladatában ellát, de nem valami élvezetes módon (a legjobban a Hídembert tudnám hozzá hasonlítani: meg lehet nézni, de sokkal többek nem leszünk a végén). Junod személye egyébként is fontos a város szempontjából, ugyanis a Norman fivérekkel és más túlélőket (hibakushákat) mentő és segítő személlyel együtt emlékművet kapott a Béke Emlékparkban. Ő volt ugyanis az a Nemzetközi Vöröskeresztes orvos, aki kijár(at)ta MacArthurnál, hogy az amerikai hadsereg orvosi felszereléseit és szállítmányát juttassák a város részére és a lakosok ellátásra.
A Taiyou wo Nakushita Hi egy díjnyertes rövidfilm az atombomba ledobásának napjáról és pillanatairól, művészien kivitelezett ceruzarajzokkal. Nagyon sok mindent nem lehet róla elmondani, kiemelni pedig azért is érdemes, mert láthatjuk az elpusztult városrészt, ami a mai Béke Emlékpark helyén állt.
Vannak itt még érdekességek. Az Animation de Tsutaeru: Hibakusha kara no Tegami egy NHK által finanszírozott rövidfilmes projekt, amelyben a túlélők levelezéseiből összeollózott történeteket ismerhetünk meg. Ezt az említett tévécsatorna Youtube-csatornáján meg is nézhetünk.
A Pika Don több szempontból is különleges. Először is, ez egy 1950-es éveben született gyerekkönyv adaptációja, másodszor pedig az első animációs megjelenítése az atombomba ledobásának. Az animáció és a dizájn az említett gyerekkönyv első kiadásának illusztrációi alapján készült, szöveget nem tartalmaz. A neten sokféle változatot lehet találni, elvétve az eredeti hangsávval, némelyik állóképekből áll csak, de készült az eredeti 320×240-es videónak egy 4K felbontású AI-jal „javított” képes verziója is. Ez utóbbival az a baj, hogy nagyon lehet látni, hol folynak egybe a formák, körvonalak nem igazán léteznek, a formák szétfolynak, a felületek textúrázottsága pedig teljesen eltűnik. Elveszett műként szokás az eredeti felvételt emlegetni, a valóság ezzel szemben az, hogy bár otthoni lejátszásra nem jelent meg, a Hiroshimai Béke Emlékmúzeum gyűjteményéből egy prefekturális adminisztráción keresztül intézett kérvénnyel kikölcsönözhető, aminek nagyon szigorú szabályai vannak (pl. meg kell indokolni a kölcsönzést, a kutatási célról és a vetítések sikeréről pedig jelentésben kell beszámolni). A cím egyébként a hirtelen villanás (pika) és a robbanás (don) hangutánzó szavaiból tevődik össze, amelyek közül a pikát használták a sugárfertőzés tüneteinek jellemzésére.
A Hiroshima e no Tabi (Út Hiroshimába) már egy furcsa jószág. Ikeda Daisaku számos művet írt, egyes témákat kifejezetten kicsiny gyermekeknek magyaráz el, de sokszor díszletnek és alibinek használ dolgokat (erről lesz egy másik címnél szó). Jelen helyzetben ezek egyike sem áll fenn, ugyanis egy meglehetősen visszás analógiával él: az atombomba elszenvedőinek nyomorát hasonlítja össze egy sportsérüléssel… … … …igen, nem viccelek, és nem kommentálom. Tudom, mire gondolsz, és igazad is van.
Újabb „elveszett művek”, amelyek valójában amolyan is-is. Hiszen ezek java a tévés bemutató óta nem kaptak semmilyen otthoni lejátszási formát. Az utolsó kettőről, aminek csak a címe, évszáma, formátuma és hossza szerepel, semmit se tudni, az előbbiről feltételezhető, hogy kiállítási tárlatfilm. A Shin-chan no Sanrinsha (Shin-chan triciklije) az egyedüli, amely időről időre fel szokott bukkanni egy-egy fesztiváli vetítésen, a netes elmondások szerint főleg Osakában. A címben is szereplő tricikli egyébként a Hiroshimai Béke Emlékmúzeum egyik kiemelt kiállítási tárgya.
Mandzsúria, ahova a japánok egymillió telepest küldtek. A szovjet támadás során pillanatok alatt összeomlott a Kvantung Hadsereg, rengeteg civil kezdte meg a menekülés Korea vagy Dalian (korábban Port Arthur) felé, hogy visszatérhessen Japánba. A kevésbé szerencséseket vagy lelőtték a benyomuló kínai és szovjet csapatok, vagy fogságba estek és repatriálásra kerültek (ami nem több egy hazadeportálásnál, csak szép szóval leírva). A fenti három történet mindegyike a menekülőkről szól.
Az Ohoshi-sama no Rail a drámaibb oldalát fogja meg ennek a történetnek, ahogy igyekeznek Koreába átjutni. A Kiku-chan to Ookami a Sensou Douwa széria egyik darabja, amiben nem fukarkodnak megmutatni a civilek elleni atrocitást, vagy azt, hogy a családok képesek voltak a beteg gyereket is hátrahagyni, ha azzal biztosított a túlélés. A címben szereplő Kiku-chant egy kivénhedt anyafarkas veszi magához, miután a kislányt a kialakuló kanyarója miatt hátrahagyatták az anyjával. A Hotaru Kagayaku pedig egy újabb Ikeda Daisaku történet, ahol a történelmi esemény csupán díszlet egy coelhoi szintű élni akarás gondolatához és a generációk közti megértés fontosságáról.
Mandzsúriát azért az Aoi Kiokuvel nem hagyjuk el teljesen, és itt is a gyerekek, de inkább a fiatalkorú katonák kerülnek a reflektorfénybe. A Giovanni no Shima pedig északra visz el minket, Szahalin és környékének szovjet megszállásához. A lista és felhozatal egyedüli nem japán műveként a Xue Yu Xin (Vér és Szív) egy életrajzi mű Sunehara Megumiról, aki mandzsúriai telepesként elveszti az apját, anyjával és kistestvérével nem jutnak el délre, így a kínai falvakban keresnek menedéket és találnak befogadára. Sunehara eztán kínai identitást vesz fel, harcol a kommunisták oldalán a kínai polgárháborúban, mire a koreai „önkéntessége” alatt kiderül a származása, így repatriálják.
A Nagasakiról szóló egyedüli filmként készült el a Nagasaki 1945: Angelus no Kane. Nem olyan brutális, mint az ismertebb Hadashi no Gen, de mindenképpen érdemes megnézni, hiszen egy sajnálatosan félresöpört tragédiát mutat be. Egy fiatal orvos történetét meséli el, aki a város külterületén álló keresztény kórházban dolgozik, majd azt, hogy munkatársaival hogyan mentik az embereket a tüzekből, látják el sérüléseiket a gyógyszer- és erőforráshiány ellenére, valamint a szeptemberben lecsapó tájfunt, a kapitulációt és az amerikai megszállás első pillanatait.
Ezeket a filmeket nehéz volt konkrétan elhelyezni időben, pontosan hova is illeszthetőek. Az Ushiro no Shoumen Daare (Akiket hátrahagytak) a vidékre kitelepített gyerekekről szól elsősorban, helyileg Tokyo környékén. A film legérzelmesebb pontjai mégis a kapituláció idejéhez köthetőek, amikor hazatérhetnek a lepusztult városba, leégett otthonaikba.
A Raiyantsuuri no Uta (Liang Chu Li dala) egy Japánba hurcolt kínai munkásról szól, akit egy szénbányában dolgoztatnak, de sikerül megszöknie fogva tartói elől. A japán vidéken keres menedéket, és olyan szinten elzárkózik a civilizációtól, hogy annak sem veszi hírét, hogy a háborúnak már jó ideje vége. Eredetileg ez is egy regényadaptáció, Takashi Yoichi művéből.
A Yakeato no Okashi no Ki (A cukorkafa) talán a leginkább gyomron verő felvonás a Sensou Douwa szériának. Egy betegeskedő gyermekről szól, aki csak a barátaival szeretne együtt játszani aháború utolsó napjaiban. Az igazi tragédia viszont az utolsó nagyobb gyújtóbombázással indul be, ami után a kisfilm úgy osztja az egyik érzelmi bal horgot a másik után, mintha csak egy verekedő játékban lenne velünk, és sarokba szorított minket, pillanatnyi lélegzetvételnyi szünetet se hagyva.
Eredetileg nem szántam külön diát a háború utáni állapotoknak, mégis ezt a három művet érdemes kiemelni a téma okán. A Tsuru ni Notte: Tomoko no Bouken (Papírdarvak szárnyán: Tomoko kalandja) során egy kislányt követhetünk végig, aki a házi feladatát szeretné csak elvégezni, ezért egyedül megy el a Hiroshimai Béke Emlékmúzeumba, ahol egyes mozzanatok megelevenednek előtte. Azonban a múzeumot körbejárva (ami nem sok, 4 óra bőven elég rá, és akkor tényleg mindent megnéztél, az aktuális időszaki kiállítással együtt) még nem mehet haza, korai lenne, így lepihen a parkban. A gyerekek emlékművének tetejéről pedig leugrik a szoborkislány, aki elmeséli neki a történetét, mint élte meg 2 évesen az atombombát, majd halt bele a következményeibe 12 évesen.
A Kuroi Ame ni Utarete egy újabb Nakazawa Keiji mű, amely az amerikai megszállás idején játszódik Hiroshimában. Egy szimpla thriller, de az érdekessége az annak a megmutatása, hogy mennyire is nem szerették a japánok a megszálló erőket. Ennek egyébként számos oka volt, a katonai jelenlét zavaró tényezője mellett úgy érezték, hogy képtelenek rendesen feldolgozni az eseményeket, amíg ott vannak; napi szinten emlékeztetik őket a szégyenre és miegymásra, nem beszélve a cenzúráról, egyes intézkedésekről, és olyan eseti kellemetlenségekről, mint az ABCC működése is volt, hogy évente kellett az atombomba túlélőinek orvosi kontrollra mennie, ahol a levetkőztetésüket tolakodónak, a kontrollt pedig „ostoba méricskélésnek, semmint gyógyításnak” tartották.
A Rainbow ezzel szemben már a megszállás utolsó éveiben jár. Megszületett az új alkotmány, büntető törvénykönyv, büntetőeljárás, amit viszont keményen be is vasaltatnak. Azonban ennek elszenvedői az árván maradt fiatalok, akiket különféle bűncselekménnyel csuktak le és szállítanak át egy új létesítménybe. Hét fiatalkorú bűnözőt ismerünk meg, akik mind valamilyen traumát hordoznak magukkal a háború végéről vagy az azt követő időszakból, amik egyenesági okozói lettek a későbbi bűncselekményüknek. Ugyanakkor nem rejti véka alá az újonnan felálló kormány egyik legnagyobb hibáját, hogy a tokiói perek ellenére nem történik nagyívű elszámoltatás, így sok poszton ott marad a korábbi rezsim emberi szennye: a gyerekprostitúcióval üzérkedő árvaházi igazgató, a pedofil és szodomita börtönigazgató, valamint az őket kérdés nélkül, hűen kiszolgáló személyzet.