Egy valóra vált álom, ha nem is hercegnőként élni, de legalábbis híres előadóművészként vagy színészként, hogy ezzel vívjuk ki a nagy Ő figyelmét miránk… Úgy van, ez a jó öreg habos-babos shoujo receptje. Azonban a legrózsaszínűbb álom se tarthat örökké: az üröm egyetlen cseppje is igen hamar setétté és keserűvé képes azt tenni.
Történet
Két éve már, hogy Mitsuki barátja, Eichi Amerikába költözött. A búcsú nem volt szótlan: bár a lány nem tudta bevallani az érzéseit a fiúnak, de az egymásnak tett ígéretükért nap mint nap tesz: váltsák valóra az álmaikat. Míg a fiút a csillagok világa érdekelte, addig Mitsuki befutott énekesnő szeretett volna lenni. Hiába a távolság, mit csak a telehold fénye képes áthidalni, reménykednek abban, hogy minden egyes az álmukért megtett lépcsőfok híre eljut a másikhoz.
Mégis, ebből a gyönyörű álomból csak a valóság hideg érintése kiszívni az életerőt. Szó szerint. A helyzet ugyanis az, hogy Mitsuki torokrákban szenved, ami elhalóvá teszi a hangját, az éneklése pedig erős, nyilalló fájdalommal jár. Minden nap egyre gyötrelmesebb, amit tovább nehezít a lányt nevelő nagymama gyűlölete a zene iránt és az unszolása, hogy vesse alá magát a kényszerű műtétnek. A beavatkozás azonban rizikós: nagy az esélye, hogy akár a hangját is elvesztheti, ami ellen pedig Mitsuki kézzel-lábbal tiltakozik. Egy nap pedig összesodorja a szél őt két halálistennel, akiktől megtudja, hogy már csak egy éve maradt hátra az életben…
Rendre rossz laposztás
A fenti történetvázolásból talán mindenkinek világos, hogy egy kissé bizony cukormázas lesz ez a sorozat, azonban az a téma, aminek nekiront, bőven kárpótol minket. Ez pedig az élni akarás, hogy mit jelent élni, mi az életünk célja, értelme. Mindezt fogja, felnyalábolja, és egy érzelemgazdag és szubjektív szűrőn át tárja elénk, tudván, hogy ezekre univerzális, mindenkire egyformán igaz válasz nem létezik.
Mitsuki életét az álmai és Eichi iránti szerelme jelentik, ez jelent neki a kapaszkodót betegségében. Azonban, hogy ezt elérje, szüksége van a hangjára, így saját magának vet gátat, rontva a helyzetén, bezárva magát egy ördögi körbe. A kitörési pontot a két halálisten jelenti, akik lehetővé teszik neki, hogy idősebb és egészségesebb alakjában nevezzen egy énekversenyre, majd az álmát megvalósíthassa. Azonban ez nem várt nehézségekhez vezet: kettős élet, valamint olyan titkok is apránként napvilágra kerülnek, amelyek közvetlenül vagy közvetetten hozzá is kapcsolódnak. Mindez odáig vezet, hogy a sorozat utolsó harmada már kifejezetten sötétté válik shoujós mércével.
Mert bizony, az egész művet háromfelé oszthatjuk: az első 15 rész úgy foglalható össze, hogy „ezt éld túl, és utána jobb lesz”. Nagyon lassan indul be a sztori, sokáig érezzük, hogy nem haladunk igazán semerre, majd aztán egy hirtelen lökéssel beindul az egész. Illetve nagyon meg kell szoknunk pár „technikai apróságot”. A második harmadban kezdenek el a nagyobb kérdésekre válaszolgatni: miért gyűlöli a nagyi a zenét, miért nem tud Mitsuki és Eichi kapcsolatba kerülni egymással, illetve, megérte-e kétévnyi elhivatottságot az álom. A harmadik, és egyben utolsó részegység a második egység csavarjain halad, és bár cselekmény szempontjából visszavesz a sebességből, az érzelmi hullámvasút igazán csak itt vadul meg, hogy végül egyetlen katarzisban csúcsosodjon ki.
Mindemellett, egy felnőtté válást is láthatunk: a viszontagságok, problémák szépen lassan építik fel Mitsuki világképét az életről. Ehhez a témához nem feltétlen kell teljes identitásában érettebbnek lennie a főszereplőnknek, elég az is, ha a gyermeteg és gondtalan képzeteit levetkőzi, hogy a helyét átvegye a józanabb, racionálisabb gondolkodásmód.
Hogyan is harcolunk az álmokért?
A mű alapja Tanemura Arina írta és rajzolta manga, amely 2001 decemberében indult útnak, és 2004 áprilisában fejeződött be, míg az anime 2002 áprilisától 2003 márciusának végéig futott, így mindenképp számítanunk kell különbségekre (főleg a manga javára, ami jobban kifejti a karaktereket és az ő történeteiket), viszont egész szépen lefedi a művet.
A rajzolás olyan, hogy azt sajnos szokni kell. Elég sarkos, egyszerű a karakterdizájn, és az animációik sem épp a legfolyékonyabbak. A színvilág élénk, de se nem harsány, se nem csillámdús. A cukiságot megkapjuk, ahogy a nagy szemeket és a tincsektől sűrű frizurákat, de ezen kívül nem is nagyon ismerünk majd rá a műfajra, amíg…
…meg nem szólalnak. Bár az egyik halálistennek a hangját adó Honda Chieko már alakított főbb szerepeket olyan címekben, mint a Gall Force vagy az Ys, de mindenki mással együtt nem futott feljebb, és szinte csak mellékszerepeket kapott. Egyedül Eichi hangja jutott, hogy a későbbi Boku wa Tomodachi ga Sukunai főszerepe mellett többek közt a Higashi no Edenét, a Kyoukai no Rinnéét, vagy a Sankareáét is magáénak tudhassa. A Mitsukit életre keltő Myco viszont énekesnő volt, és nagyon tisztán elkülöníthető a beteg és az érett lány hangja, illetve a dalokat is ő maga énekelte fel (akkor még a Changin’ My Life formáció tagjaként). Viszont a beteg lány hangja igen könnyen hallóideg-sérülést képes okozni.
A zene ellenben már egész jó. A betétdalokat már említettem, de ott van nekünk két opening és ending, amik… Nos, az openingek elsőre kissé furák a punkos felütésű jpop-számmal, ahol már nem is igazán énekelnek, sokkal inkább nyervognak. Az endingek ehhez képest sokkal nyugalmasabbak, nem kívánják kínozni a hallószervünket. Ez a különbség részint műfaji eredetű, de itt a technika is közbe szól annyiban, hogy a DVD kiadáson se túl tiszta a felvétel, csöppet zörejes a magasabb hangszínnél.
Végül, de nem utolsó sorban: lássuk miként szuperál egy az egyben a történet. Sokan feladhatják a már említett problémák miatt (lassú beindulás, kissé idegtépő hangok, cseppet gyengus dizájn és animáció) a sorozatot. De amit azt követően tud nyújtani, azért tényleg le a kalappal. Elvarrnak szinte minden szálat, a különböző karakterek viselkedése is megalapozott, láthatóan foglalkoznak velük. Az érzelmi rész remekül átjön, érezzük, hogy hol van az a bizonyos fent és lent, megtanulunk szorítani Mitsukinak is.
Verdikt
Kicsit személyes lesz az, amit most írok. Először talán 5 részig bírtam, másodjára 12 részig, és harmadik nekifutásra sikerült átlendülnöm ahhoz a ponthoz, ami után már csak daráltam a részeket. A második részegységnél már elkapott az a lendület, ami már érdekeltté tudott tenni a folytatásban és befejezésben. Így, a saját példámból kiindulva, azt merem mondani, hogy bátran tegyen vele mindenki egy próbát. Nem szégyen az, ha esetleg megakadsz az elején, hiszen ami a 15. rész után következik, az bőven kárpótolni képes a kisebb kínszenvedésért.