A mozizgatás pedig folytatódik, jó hatalmas kihagyás után, aminek az egyik oka az összeállításban volt keresendő, mert megint rákaptam egyfajta zsánerre, inkább olyasmiket néztem, ha ugyan néztem valamit (általában újráztam egy-egy címet, ezekről nem fogok írni). Kivételesen most nem lesz magyar film közte, és emiatt igaz ez a következő etapra.
Durván kétórás film, aminek az első és utolsó 40 perce hamar eltelt. Az első 40 percben megismerjük a címszereplő és XVI. Lajos találkozását, menyegzőjét és nászát (vagyis annak a hiányát), majd ezt követően a beilleszkedési problémáit, amit még fokoz az anyja sulykolása is a trónörökös nemzésére, mert ha az nincs, elvesztheti a pozícióját. Így lesz az, hogy elkapatja magát sokszor, és míg inkább jó társa a férjének, aki meghallgatja és figyelmes az érdeklődésére a zárak iránt, egyre jobban válik azzá a Madame Deficitté, aminek lefestették a francia forradalomban és előtte. Hogy eljátssza a vagyon egy részét, fényűzést csinál, kisebb saját palotával, hatalmas cipőkollekció, hajköltemények, divat… Ami csak kell a pénzszóráshoz.
Technikai oldalról szépen fényképezett, bár az operatőri munka a tömegjeleneteknél emberek közt lehetne stabilabb. A zeneválasztás helyenként kissé fura és kissé fájóan modern – főleg az eleje és vége, ugyanez a főcím vizualitására is igaz. Történetileg a pacing jó, és ügyeltek a részletekre. Tetszett az, hogy figyeltek arra, mint beszéltek egymással, a modoroskodásra, a protokollokra, vagy épp arra, hogy közönséggel hálták el a nászéjszakát a francia uralkodók, noha őket láthatóan kettesben hagyták. Vagy a reggeli öltözködés vagy a szülés is csődület előtt történt. Egy snitt erejére megemlítik a hajkölteményeit, bár olyan kirívót igazán nem látunk tőle, pedig a korabeli festményeken elég durca frizurákat viselt, egy akkori karikatúrán pedig még hajóként is formázták meg a hajkoronáját. A divat iránti rajongása is megjelent azzal, hogy milyen cipőkollekciót tudhatott magáénak és látjuk.
Ami már kevésbé, hogy kevés szólt a divatról, és az is inkább negatív fényben tűnt fel. Holott az első divatmagazin megjelenése konkrétan az ő nevéhez köthető. A körülmények közül az állami politika is kevesebb volt, ami egyfelől világos, hisz nem arról szól a film, de ugyanakkor a személyét érintően van köze. Azt látjuk és halljuk, hogy jótékonykodnak is. Ez tiszta sor. Az „akkor egyenek kalácsot” sem hangzott el, mintegy etetve a mítoszt. Ez a kettő még pozitív, de ha már belekerült, hogy látjuk egy snitt erejére az udvartagokat, ahogy azt vitatják, hogy kell az amerikai gyarmatokat támogatni anyagilag a függetlenségükben vagy sem, ezzel kiütve Angliát… Azért igazán elférhetett volna kicsit több is belpolitikai oldalról, mint a rossz termény, a megnövelt adók és a három társadalmi osztály közti egyenlőtlenség okozta megmozdulások és elégedetlenségek, különösen a vége felé, amik a bukását is eredményezték. Illetve egy jelenetre szívesen láttam volna a lefejezését is, hiszen van az az anekdota, hogy véletlenül rálépett a hóhéra lábára és bocsánatot kért tőle. A személyéhez adott volna némi… alázatosságot(?) és szerénységet(?) is ezzel jelenettel.
Egyszeri megtekintésre javasolható cím, bár nem hiszem, hogy túlzottan maradandó élmény lenne majd bárkinek is.
Szokás mondani, hogy amerikai katonai propagandával óvatosan, különösen, ha aktuálpolitikai eseményekről szól, hiszen olyankor előszeretettel mosdatják magukat, igyekeznek kedvezőbb színben feltűnni. Bár sok esetben elhangzik, hogy „valós események ihlették”, veteránok meséltek, segédkeztek a filmnél/játéknál, illetve törekedtek az események és a helyzet hű bemutatására, de ténylegesen csak pár esetben válik ez kézzel foghatóvá. Noha ez a film kanadai, az iménti állításom ugyanúgy érvényesnek mondható: a film ugyanis nem jó, jobb esetben is középszerű „B” kategóriás, túlzsúfolt modern háborús film az iraki háború hivatalos lezárása után az országban szolgálatot teljesítő amerikai katonák egy napjáról.
Egy újoncokból álló őrjárat átlagos bevetése egyszer csak felfordul mikor a bagdadi belvárosban remek helyismerettel rendelkező lázadócsoport bekeríti őket. A történet nem újszerű, hiszen hasonlót villantott A Sólyom végveszélyben is a szomáliai milíciával, ez a film az események (időkóddal ellátott, óráról órára bemutatott) gyors folyása miatt egyszerűen szétesik. Túl sok mindent akar beletömködni az elmesélt napba, ami jellemezte az iraki háborút: autóbombák, helyi rendőrség elleni ostrom, öngyilkos merénylők, bizonytalanság a helyi erők közti árulók és szövetségesek terén, a CIA helyi ténykedése… Ezek külön-külön is ki tudnának tenni egy filmet, sőt, jobb esetben meg is teszik. Mindeközben a katonákat egyszerre kívánja hősként és áldozatként, zöldfülűként és gyakorlottként ábrázolni, amiből egy elég vegyes kép alakul ki (az a „nem tudjuk, kit milyennek írtunk meg” módon), ami sehogyan sem egységes, helyenként szokatlanul naivak és moralizálóak.
Ehhez hozzájönnek a technikai szempontok, amiből vannak jó vágásai, szögei, felvételei. Voltaképpen egy decens iparosmunka, amin igazán a filterezés tud rontani. A külső terek (sokszor vörösesebb) húgysárga színt kaptak, mintha folyamatosan alkonyat lenne a városban, és sokszor zavaróan szemcsés a kép, helyenként kissé zavaróan túlexponált. A belső terek félhomályosak, sokszor kelletlenül sötétek, árnyékosak.
Egyszer nézhető film, aminek igazából semmi élvezeti értéke nincs, a diktált sebessége pedig nem az izgalmat fokozza, hanem az unalmat.
Lawrence Talbot hazatér a családi birtokra, miután a fivére menyasszonya arra kéri, találja meg elveszett szerelmét. A zavarodott lelkű nemesfiú atyjával nyomozásba fognak, ám amikor a fiatalúr elmegy a cigányokhoz érdeklődni, az este rémálomba illő fordulatot vesz. Bár elsőre a gyanú egy tébolyodott őrültön van, hamar egy bestia után indul a hajtóvadászat, amely könyörtelenül irtja a környék falvainak lakóit. Az események felkeltik a Scotland Yard egyik felügyelőjének figyelmét is. És megkezdődik a hajsza…
Joe Johnston remake-je nagyon sokat merít az 1941-es horrorklasszikusból, de nem somfordál el más történetekre való utalások elől sem, mint a gévaudani fenevadra, a Hasfelmetsző Jackre vagy pár tekintetben az Egy amerikai farkasember Londbanra. Ugyanakkor valamelyest bővíti az eredeti történetet is, annak szűkös kereteit realisztikusabb méretekre terjeszti ki. Fényképészeti és bevilágítási megoldásai hangulatossá teszik a filmet, a kékesszürke tónus és sötétített kontrasztok igyekeznek olyan gótikust hatást kelteni, mint 1999-es Az Álmosvölgy legendájában. A főbb szerepekbe húzónevek kerültek: Benicio Del Toro, Anthony Hopkins, Emily Blunt…
…ami jó is lehetne, de valahogy mégsem ül igazán. Hopkins kissé a szenvtelen és a fellengzős lordot hozza, míg Del Toro már a sokadik zavart, iszákos, kissé különcül viselkedő karaktert hozza (ugyanezt láttam viszont Az utolsó jedikben tőle, gyakorlatilag CTRL+C és CTRL+V). A fényképészeti stílushoz és hangulathoz beállított CGI pedig sokszor inkább elvesz az élményből, semmint hozzáad. Egyes snittek kifejezetten röhejesek is, ami a hangulatot gáncsolják ki – és nem tudom eldönteni, hogy ez a bővített rendezői változat +10 percének köszönhető-e vagy sem. Ugyanilyen hibának tudnám venni, hogy a helyiek túl jól tudják, mi történik velük, köztük, és mi a köze ehhez a Talbot családnak, közös erővel mégsem tesznek semmit ellenük.
Érdemes lenne külön kezelni a klasszikustól, amivel jobbára csak címében azonos, de az a sok közös vonás vonásban, történetelemben (cigányok, uradalom, zavart vidéki lakosság, a hajtóvadászatok, gyilkosságok stb.), hogy egyszerűen ne lehessen összemérni a kettőt. Hogy melyik a jobb? Érzetre és kerekségre a klasszikus, egyértelműen. A hozzáírások és módosítások néha túlgondoltak, feleslegesen csavartak, és minden áron meg akarnak magyarázni dolgokat, amit a misztikum érdekében nem kellene. Ilyen a likantrópia eredete, mint került a Talbot-birtokra… És ezek miatt teljesít rosszabbul úgy igazán a klasszikushoz mérten.