Ahogy azt egy korábbi posztomban említettem, sort kerítettem a Kárpátia új lemezének meghallgatására is. Bár az elmúlt két-három évben nem vagyok valami elégedett a zenekar munkásságával, most sikerült valamelyest kiköszörülniük a csorbát. Az album alapvetően decens lett, pörgős, viszont a korai és korábbi albumok egyik fontos jellemzőjét sajnálatos módon ugyanúgy elhagyta, ez pedig a lassú, vagy lassabb, másként hangszerelt számok beiktatása volt a repertoárba. Az elmúlt korongokon megszokhattuk, hogy valamely nemzeti identitásunkat erősen fémjelző művet (mint a Himnusz, a Szózat, a Kun miatyánk, a Halotti beszéd és könyörgés egy részlete stb.) az utolsó szám helyén kell keresni, de azok kivételével az album kvázi egyetlen, egyhangú pörgés, ami szusszanásnyi pihenőt sem ad menet közben. Igen, bevallom, hiányoznak az Abból a fából című számukhoz hasonló darabok, súlyosan, helyette kapunk pár olyat, aminek lassabb a dallama a lemez átlagától, de nem eléggé.
Az album tizenhárom szám egy utalás az aradi vértanúkra, s egyben az utolsó szám témájára, ahol egy lassú, komor dallamra Helyey László felolvassa a vértanúk utolsó mondatait, szépen, artikuláltan, füzérben, így keltve egy beszéd hatását.
Helyet kapott rajta Ady Endre Góg és Magóg fia vagyok én versének megzenésített változata, amiről valljuk be, megtöri a vers eredeti dinamikáját, indulós értelmezést kölcsönöz neki, ezáltal idegenné válik a zenei alap magától a szövegtől. Sokkal jobban sikerült ezzel szemben az album másik versfeldolgozása, Thököly Vajk Hej tulipánja, ami ütemre és dallamra lassabb az átlagtól – vagyis ha az egyiknél sikerült eltalálni, akkor a másiknál miért nem?
A Vendégség című szám a másik lassabb darab,amiről hadd ne mondjam meg, hogy a szövegétől kicsit enyhén meg voltam akadva. Voltaképpen a nem magyarok iránti vendégszeretetet kéne kiemelnie, de olyan érdekes megkötéseket és nacionalista protekcionizmusra hajazó illemet támaszt ki ehhez, hogy szerintem Szent István is szerintem forog a sírjában, mert az Intelmeiben ilyeneket nem említett sose. Gyakorlatilag tágnak tálalja a jó szándék vezérlését és a meghatározatlan idejű pihenni vágyást, ellenben az illemszabályok megfogalmazása erős kívánni valókat hagy, könnyen belemagyarázhatóak dolgok.
A Busó rege című szám a jól ismert török ijesztgetős legendát meséli el újra, amiről meg kell hagyni, érdekes volt hallgatni, a videoklipjének képregényes mi volta is remek, azonban az animálás rém egyszerű, sokat veszt a nézés közben a folyamatos vásznon húzással.
A címadó dal, a Száműzött is kapott klipet, ami egész jól sikerült… lenne, ha helyenként nem vágna képen túl egyszerűsített értelmezéssel. A szám maga szövegileg és zeneileg is rendben, kifejezetten tetszett.
Az Egy szökött hadifogoly éneke szerintem túl lett játszva a szöveget leszámítva minden szinten. Véleményem szerint lassabbként jobban működne pörgősebb refrénnel, míg a videoklip egy merő unalom. A videóban egy szökött ember menekülését nézzük, akit hajt pár szovjet katona a határig, s többször is tisztán a lőtávolban, irányban van, akadály nélkül, mégse képesek eltalálni a dob- és ívtáras PPS-géppisztolyokkal, a gépkarabélyokkal és a Moszin-Nagant puskákkal. Meg se említve, hogy kutya is volt náluk, amit nyugodtan ráereszthettek volna, ha már tényleg üldöznek egy szökött foglyot. Szóval a klip logikátlansága és a „rossz fiúk se célozni, se lőni nem tudnak” örök klisé elsütése miatt enyhén felejtős lett.
A Vallomás és az Otthon vagyok című számok tetszettek a legkevésbé az egész lemezről. Az előbbinél a szöveg helyenként jól el volt találva, csak a zenei alappörgés ölte meg, azon túl, hogy szerelmesnek szánt nótából jóval korábban már alkottak jobbat is (mint az Ásó, kapa, nagyharang vagy a Szeretlek). Az utóbbi számról röviden annyit érdemes megjegyezni, egy erőteljes indulósított Szózat utánzat lett, ahol a szöveg (ami a kitartást élteti) és a refrén (az elhatározás, eszmei verdikt) többször ütközött gondolatilag.
A Vallomás ellenpéldájaként a Segíts emlékeznem című hozható fel a lemezről, ami kicsit a személyes élmények elfeledésével játszik el, az öregkori nosztalgia jegyében. Szövegileg és hangzásilag rendben, bár lassabb ütemezéssel jobb hatást érhettek volna el.
A Gárda induló eredeti változata személy szerint jobban bejött. Kimértebb volt, tényleges indulós hatást kapott a tömeg vokáljával, amit a mostani verzióban erősen hiányoltam. Cserébe ez is gyorsabb lett és csak a zenekar mondja egyszerre az erényeket. Nem rossz így se, de kár érte.
Végül de nem utolsó sorban jöhet az album két ténylegesen kedvenc száma, a Hintaló és a Légiós dal. Az előbbi témája ismert, a gyerekkortól az öregkorig vezet minket, azonban a felnőttlét sorainál kisiklik a szöveg, nem igazán azt az életleckét nevezi meg, ami egyébként jellemzi. Az elején a gyermeki vitézképzettel együtt jól hatott a refrén, összeolvadt a kettő, a suhanckorral még aránylag egyben maradt, majd később levált. A szám szerkezeti hibája ellenére viszont dallamos maradt és eltalált… bár közel sem annyira, mint a Légiós dal, az utóbb említett. Ez ugyanis konkrétan egy lengyel katonadal magyar fordítása, ami a válogatás lemez demós hangzása után tisztábbként sokkal jobb lett, jobban szól. Eltalált hangszín, ütem, ritmus – csak sajnos így árva a korongon (annak ellenére, hogy a Hej tulipán jó lett, kifejezetten semmilyen, közömbös és szürke a szövegével) a maga tökélyével.
Lényegében a lemez elfogadható lett, szívem szerint 6,5 ponttal jutalmazom magát a végleges anyagot (amit a számok 10-es skálán való értékelésének átlaga adott). Többségében jó számok kaptak helyet, viszont sajnos a folyamatos pörgés, gyorsabb és minél keményebb hangzás nem a fejlődés útja, hanem sokkal inkább a kiégés felé terel. Ugyanakkor el kell ismernem, hogy a kiadványt lázas munka fogta körül, több videoklip is készült a korong számaihoz, plusz a Busó regéhez még képregényt is rajzoltak… azonban sok az extra, ami ilyen egyhangú lemez mellett kárba veszett energiává lett. Egy kicsit változatosabb hangvételű kiadványt, hasonlóan az első 5-6 lemezükhöz szívesen fogadnék.