Az izgalmak viszont nem csak ebben mutatkoznak meg. Viszonylag gyakran kényszerülünk olyan helyzetekbe, ahol egy gombot kell hevesen nyomogatnunk ahhoz, nehogy az legyen vége, mint több másik hullának: ott heverünk temetetlen vagy a mutánsok lakmároznak belőlünk. Ha nem ez az interaktív akció teszi meg a hatást, akkor a rajtaütések, meglepetések, vagy a vége felé megszaporodó filmszerű animációk garantálta élmény. Az utolsó pályákon még menekülésnek sem leszünk híján, ami közelebb hozza mindazt, amit eddig oly sokszor behaluztunk mióta elhagytuk az állomásunkat.
A történet hátterében megemlítettem a feltörekvő fasizmust, amit a Call of Duty Modern Warfare-sorozatának nagy játékosai (remélhetőleg) nem nagy meglepetéssel konstatáltak. Nem koppintásról van szó, a legkevésbé sem: a CoD:MW is ugyanabból táplálkozott, amiből a Metro 2033 alapja; a valóságból. Oroszországban, ahogy a Keleti Blokk egykorvolt államaiban is, feltörekvőben vannak a fasiszta és a naconalista, ultranacionalista erők és hangok, amelyet talán köszönhetünk a régi rendszer hozadékának is, de még inkább a rendszerváltások sikertelenségének. Ez már politika, amibe most nem szeretnék belemenni, így most elégedjetek meg azzal, hogy gondoljuk végig mi is volt a jobb létre szenderült jugoszláv álom kapcsán. Slobodan Milosevics beszéde az 1389-es rigómezei csata 600. évfordulóján feltüzelte az államszövetség népeit. Az elhangzott beszédet tekintik sokan a polgárháború kezdetének és Jugoszlávia végének. A jugoszláv államot a szerbek igyekeztek minden áron megtartani, s lám az lett belőle, ami.
Maga a tényleges történet olyan szinten kivitelezett, hogy tökéletesen segíti a beleélést, noha a szerepjátékosi lehetőségeket nem igazán kínálja nekünk tálcán. Jobbára mondhatjuk, hogy semennyire. Egy választható válaszszövegünk nincs, csak akkor halljuk Artyom hangját, ha felnyög vagy a pályák közti átvezetőkben megfogalmazza a gondolatait. Így kicsit idegenné is válik a játékos számára, s mivel nem igazán ereszti magába a játék, az elidegenedés hamar unalomba is csaphat. Magam is eluntam már valahol a Polisz utáni pályákon, a könyvtárban a játékot egyszer, aztán megint a D6-os laborban, mert az interakcióim véges tárházát kellett ismételgetnem jóformán. Néhol még olyan érzést is generált, hogy kicsit túl lett nyújtatva egy-egy szegmense.
Felhozhatnám a nyitott kérdéseket, mint kik ezek az idegenek, akik nem akarják, hogy elpusztítsuk őket, vagy mi az ő háttértörténetük, hogyan kerülnek bele a képbe, s mi az a nagy fekete és vöröses izé Moszkvában, amit a felszínen láthatunk a torony tetején a játék végén? Mi az a dimenzió, amit megnyitnak előttünk, ahol menekülnünk kell? Mi köze van a valósághoz? Szóval van dögivel… Bár nincs minden veszve, a következő játék márciusban érkezik várhatóan, addigra remélhetőleg a könyv is a kezembe jut, s arra kitehetem a pipámat, hogy „te is ki vagy végezve”.
Nos meg kell hagyni a grafika a legkisebb felbontáson és alacsony minőségen is szép marad. Azonban ez az átka is, egy régebbi konstrukción vannak pontok, ahol akadozhat a játék vagy bugra fut az ember, aminek orvoslása ezeknek a beállításoknak lejjebb vitele. Így ezzel a ponttal van a legkevesebb gond. Rendkívl hangulatosak a textúrák, a maga módján változatosnak nevezhetőek a por és hó lepte város, a sötét, párás és elfajzott metróalagutak… Persze, van hogy nem tökéletes a kép (pl. volt egy pillanat, mikor eltűnt minden textúra, modell leszámítva a kezünket és a fegyverünket), de látványra mindenképp remek.
A hangok is hangulatosak lettek, de tudjátok mi emeli jobban a sikerét? Az a retkesül hangzó orosz szinkron. Az sokat lendít a hangulaton (jobbnak is találtam az angolnál, bár az sem utolsó). Autentikussá teszi az élményt, ugyanakkor megmarad a benyomásunk, hogy ezek az oroszok kíméletlen dögök (már a beszédstílusukból).
Még a THQ ingyenes osztogatásakor jutottam hozzá Steamen, két Facebookos like-ért cserébe. Megérte. Azt kell mondjam, hogy nagyon is megérte, bár a szájízem nem maradéktalan a játékkal kapcsolatban. De ezt a könyv és a hamarosan jövő folytatás úgyis pótolni fogja… Reméljük…
| Történet | 7/10 |
| Grafika | 9/10 |
| Hangok | 7/10 |
| Kezelhetőség | 7/10 |
| Élmény | 8/10 |
| Összesen | 7,6/10 |
Összességégében szerintem is egy remek játék volt, de a Stalker valahogy mégis jobban tetszett. Főleg azért, mert az nem volt ennyire ronggyá scriptelve.
A poszt-apokaliptikus témájú alkotásokon én is kapva kapok, a Mad Max 2 óta szeretem ezt a témát. =) Emellé még jöhetnek, természetesen az űroperák, a cyberpunk, steampunk, valamint a biopunk, és a mutánsos témájú művek.
Akartam már kérdezni… fantasyval hogy állsz? =)
A scriptelés még érthető, ha regényhűek akartak lenni, viszont a választások szűkre szabásával (ami olyan, az a második játékvég miatt van) nagyon lehúzták a játékot.
A fantasy-val jól megvagyok, elég sokat nézek és játszok, szóval az a másik, amivel meg lehet kenni, de akkor legyen egy jól felépített, érdekes világ és rendszer.
Hali!
Jó a téma pont tegnap fejeztem be a játékot, igaz nem 100% de ez szerintem köszönhető annak hogy nem igazán vagyok egy leköthető alkat. A scriptelések szerintem rendben vannak mert a játék néhol nekem már inkább interaktív mozinak látszott.
Egyszer talán fullra kitolom de problémám nincs vele kivétel hogy imádok hentelni és itt nem midig volt lehetőségem nyugiban csipázni de élveztem.
Ehhez a témához tudnám még ajánlani Tatyana Tolsztaja: Kssz! című antiutópiáját. 🙂