A magazin egyik korábbi számában (Mondo 2017/10) már bemutattam a Kickstarter kampány keretében indult projekt alapjául szolgáló visual noveleket, és most itt az ideje, hogy lássuk, mi is sült ki abból a rengeteg összekalapozott pénzből.
Nyávogó történet
Először is fussunk neki a visual novel adaptációk amúgy elég komolyan égető kérdésének: mikor nevezhetjük a feldolgozást jónak? Sajnos számos ékes példa van korábbról, ami abban csúcsosodott ki, hogy ez az egyik legnehezebb módon adaptálható médium. Egyfelől rengeteg szöveggel bír, amelyek közül súlyozni kell, hogy mit tartsunk meg, és a feldolgozásunk esetében mi számít vagy számíthat fontosnak. Másfelől a választási lehetőségek, a különféle történetszálak (route-ok) is sokat nyomnak a latba, hiszen lehet az egyik ív érdekesebb az amúgy kommerszebb választottól. Olvasszuk a játék nagy hányadát össze egyetlen művé, mint azt tette a School Days vagy a Green Green? Alkossunk valami teljesen újat, mint ahogyan a Shuffle! csinálta? Vagy dolgozzuk fel egy szerre mindet, mint a Yosuga no Sora vagy a Grisaia no Kajitsu? Ilyenre is volt már példa bőségesen.
Szerencsére a Nekopara elég lineáris, akárcsak az Utawarerumono: a történetnek egyetlen medre van, amitől eltérni nagyon nem lehet. Legfeljebb kihagyjuk a korhatáros tartalmat, és akkor nem érheti szó a ház elejét. Az igazság az, hogy nagyon ez se mentette meg a cicalányokat attól, hogy végeredményben elég középszerű és végső soron unalmas egyórás animált felvonást kapjanak.
A sztori ugyanott indul, ahol a játék: ifjú pékünk, Kashō éppen csak átköltözött új lakásába a megnyitásra váró üzlete fölé, mikor egy neszre lesz figyelmes. Nem kell neki túlzottan sok agymunka ahhoz, hogy rájöjjön, hogy a neszhez valaki tartozik is otthonról. A két nagyon ragaszkodó cicalánya, Chocola és Vanilla követték új helyére a gazdit. Innentől a hármójuk életébe kapcsolódunk be, ahogy a hazatessékelés sikertelen lesz, vagy épp megnyitják a boltot, de nem készültek fel valamivel eléggé.
„Itt a farka, ott a farka…”
Nézzük végig technikai szemszögből akkor az OVA-t! Grafikailag aránylag rendben van. A Felix Film ugyan egy relatív friss és kis stúdió (a másik munkájuk ezen kívül a Daitoshokan no Hitsujikai), de meglepő, hogy a látványra mennyi gondot szenteltek, hogy ne csak a karakterdizájn, de a hátterek is passzoljanak az eredeti mű stílusához, hangulatához. Ahhoz a mézes-mázas és habkönnyűen aranyos kicsengéshez, amely az egészet körbelengi játék közben.
Ami viszont az animációt illeti, az rendkívül gyatra kivitelezés. Nagyobb mozgások nem kaptak helyet, csak kisebb és lassabb mozdulatsorok, és az elmaradhatatlan szájmozgás. Ez különösen azért problémás, mert maga az opening másfél percéhez viszonyítva menthetetlenül az a kérdés motoszkál a fejünkben, hogy hova folyt a büdzsé jelentős része. Igen, az openingbe rengeteg aprólékos és folyamatos mozzanat került, a hajmozgástól kezdve a mimikáig, amiből vajmi keveset fogunk látni menet közben.
Ami a hangokat illeti, a szinkronszínészek hozzák a kötelezőt, bár némelyikük hangjátéka elég irritálóra sikeredett. Relatív szép teljesítmény annak tudatában, hogy a főbb szereplők közül Vanilla hangja (Inokuchi Yuka) főleg mellékszerepeket kapott más sorozatokban, mint például a Dies Irae és a Negima!, Chocola szinkronszínésze (Tomonaga Maki) pedig kizárólag hentai szerepeket tudhat magáénak, ahogy a többi szereplő jelentős hányada is. Bár Kashō hangja (Tachibana Shinnosuke) régóta van a szakmában, de csak pár fontosabb szerepe volt csupán. Zenei szempontból a Ray által előadott opening áll a legközelebb a valódi betétdalhoz, bár hosszú távon nem javaslom a hallgatását. Ezzel szemben az ending egy valamelyest visszafogottabb dal KOTOKO-tól, aki főképp olyan művek betétdalait énekelte, mint a Shakugan no Shana, a Hayate no Gotoku, Accel World és az Ano Natsu de Matteru.
Történetileg pedig sikerült a végeredményt a lehető legrosszabb formában megvalósítani. A játékok közül az elsőt (Vol. 1) dolgozza fel kisebb-nagyobb kihagyásokkal, aminek fő konfliktusa pont az, hogy Kashónak bele kell törődnie, hogy Chocola és Vanilla nála fognak élni, illetve az újdonsült életvitel okozta nehézségekkel kell szembenéznie. Mindeközben kapunk képet arról, hogy bár a cicalányok állati jegyeik ellenére értelmes és önálló akarattal bíró emberszabásúak, a társadalom attól még állatként tekint rájuk, akiket helyzetüknél fogva különös gonddal kell adminisztrációba venni, miközben alapvető jogaik gyakorlatilag nem léteznek.
Ebből vajmi keveset kapunk, cserébe olyan „remekbe szabott” jeleneteket nézhetünk hosszasan, amelyek a visual novelbe remekül beleillettek, de meganimálva inkább az arcunkat tenyérbe temetően kínos kategóriát erősítik. Kashō belső gondolatvilágának szinte nyoma sincs, amire helyenként nagyon szükség lenne. Ezen kívül 3 nagyobb jelenetsorra építhető fel az egész: a cicalányok „érkezése” és az első napok, a gyakorlatilag a törzskönyvezést és tanítottságot kifejező csengettyű megszerzése, valamint a csengettyű megszerzését követő jutalom és annak következménye. Minden nagyobb szegmenst, jelenetsort egy közbeékelt állókép (eyecatch) szakít meg, ami arra jó, hogy elkülönítse a jeleneteket és az arcunkba tolja, hogy „na, most ugrunk az időben”. Röviden: nincs meg sem az íve, sem az éle a történetnek, az egész célja nem lett más, mint a rajongóknak fanservice-es kézzel járó fejsimogatás.
Nem vagyok én Garfield, se Grumpy Cat, de…
…ami azt illeti, pontosan tudtam, hogy mit várjak a műtől. Nem sokat, főleg nem technikai oldalról, viszont a történeti részről kicsit (értsük: jócskán) többet: mert így, ebben a formában sikerült alulmúlnia azt a csekély szintet is. Az adaptációk egy másik rákfenéjéhez szolgált alapanyagul: amikor túl hű akar lenni, és részletesen dolgoz fel valamit, és ezzel nyújtja el a történetet, hogy kitöltse a rendelkezésre álló játékidőt. Egyszeri megtekintésre tudom ajánlani, de másodjára már tényleg csak az nézze meg, akinek még így is tetszett.
A cikk a Mondo Magazin 2018. júniusi számában jelent meg.