Van valami romantikus a poszt-apokaliptikus történetekben. Az összeomlott és kisebb túlélőcsoportokra bomlott modern társadalomban, a kegyetlenné vált környezetben, az üszkös városromokban, amiket lassacskán visszahódít a természet… Ez az a téma, ami önmagában rengeteg lehetőséget tartogat: a filozófiai-lélektani drámáktól kezdve az akciófilmeken keresztül a horrorig sok műfaj nyúlt már hozzá. Talán nem csoda, hogy a Key is ezt tette egy ponton.
Eddig elég fura volt, hogy a romantikus karakterdrámáiról híressé vált stúdió hogy nem dolgozta fel ezt a korai, 2004-es művét. Tavaly kaptunk egy ígéretesnek tűnő, de annál nagyobb csalódásként végződő, összecsapott Charlotte-ot, aminek talán legnagyobb bűne az volt, hogy a forgatókönyvért felelős Maeda Jun elszokott az anime forgatókönyvektől, és azok igen csak szoros időkorlátjától, köszönhetően az Angel Beats! visual novel hosszan bontogatható szövegkönyvének írása miatt. Idén viszont ezt a csorbát szükséges volt mihamarabb helyrehozni. Ezt pedig rábízták a JoJo-szériákat is jegyző David Productionre, azok rendezőjére, Tsuda Naokatsura. Érdekes váltás a férfias férfiak izomviadaláról egy lassú, valamelyest romantikus kamaradrámára.
Hol volt, hol nem egy civilizáció…
Az emberiség túlnépesedett. A Föld természeti erőforrásai kiapadtak, és az űrkolonizációs törekvés meghiúsult. A globális politikai helyzet kiélesedett, és az értelem felett az érzelem győzedelmeskedett: megnyomták azokat a bizonyos gombokat. Országok pusztították el egymást nukleáris és biológiai arzenáljukat bevetve. A fegyverek felszaggatták a földeket, romokba döntötték a városokat, és az atomszennyezés miatt örökké felhős lett az ég, időnként radioaktív eső hull alá. Önjáró hadigépek őrzik a városok romjait, végezve mindenkivel, aki csak a közelébe is merészkedik. A megmaradt emberek mégis „guberálókat” küldenek ide, hogy azok orvosi felszereléssel, étellel és más hasznosítható tárgyakkal térjenek vissza.
Névtelen főhősünk is egy ilyen „guberáló”, akit a gépek a Bóbitavirág Üzletház tetején lévő planetáriumba kergetnek. Itt találkozik Yumemivel, a fiatallánynak kinéző planetáriumi előadó robottal, aki állandó beszélni akarásával, de főleg az örökös előadásra hívásával a csendhez szokott, marcona modorú férfit idegesíti. Azonban a férfi beadja a derekát, és enged a robotlánynak…
Ettől bővebben nemigen lehet beszélni erről az igencsak rövidke műről. A poszt-apokaliptikus témák, mint a modern társadalom kritikája, jelenlegi konfliktuskezelési huzavonáink szomorú kimenetelének felvázolása, és az emberek általános jelleme mellett megjelenik egy másik vonulat is. A férfin ábrázolják a magány két formáját: az elszigetelt és a társas formát. Noha volt kivel találkoznia, kifejezett kötődése egyikükhöz sem társult. Főleg nem a másik nemhez. Így a fiatal lány külsejű Yumemi iránt elég hamar kezd valami kialakulni benne. Egy elég labilis és vitatható érzelem, amilyet utoljára rendesen a 2013-as Her (A nő) pedzegetett meg a mesterséges intelligencia iránti érzelmek és kötődés kapcsán. Nem válik egyértelművé, hogy miként gondol rá később, de mindenképp maga mellett szeretné tudni, és „életben tartani”. A férfi Yumemivel való viszonya, és ezzel együtt az ő jellemének változása adja a cselekményt.
A világ vége előtt…
Mint említettem, az eredeti mű 2004-ben jelent meg, egy történeti szálon futó visual novelként (ún. kinetic novel), nagyjából 2 órás játékidővel a neten közzétéve. Ebből készült később egy négy novellát összefogó antológia, amit a limitált lemezes kiadásokhoz (PC-re és PS2-re) lehetett kapni. 2008-ban ezt a regény újranyomták, és szélesebb körben terjesztették. 2011-ben e-könyvként is kiadták Android és iOS telefonokra, Hoshi no Hito: Planetarian Side Story címen. Ennek a regénynek az első két fejezete (Snow Globe, Jerusalem) előzményként szolgál, míg utolsó két fejezete (Hoshi no Hito, Tircis and Aminte) viszont a játék története vége felé helyezhető el időben. Továbbá kapott 3 drama CD-t nem sokkal az antológia első kiadását követően, amin ezeket a rövid történeteket dolgozták fel.
A játékot többször is felújították, átportolták más platformokra (mint PSP és FOMA mobilok a Prototype csapatától). 2009-ben a Key 10. évfordulós csomagjába is bekerült, míg a következő évben Memorial Edition verzióval került újból forgalomba, amihez a 3 drama CD-t is mellékelték. 2011-ben a PSP-s verzió kapott egy újabb kiadást, aminek bevételeiből a nagy tohokui földrengés és cunami áldozatait támogatták. 2013-ban az iOS-en már angolul is elérhető volt. 2014-ben a Steamen is megjelent angolul és japánul a Sekai Project jóvoltából, OSX és Linux támogatással. Idén július 29-én pedig a HD kiadást is megérte Windows-ra.
Ebből azt hihetnénk, hogy egész jól teljesített eladásokban. Ne tévesszen meg senkit, ebben mindig is szerények voltak a lemezes verziók. Hiába kapott a kritikusoktól dicséretet, választották magazinok a legjobb 5 közé, a 2006-os PS2-es kiadás 1 hét alatt csak alig több mint 8000 példányban fogyott. Igazán jó eredményt a PSP-re szánt jótékonysági újrakiadás ért el kicsit több mint 16 500 előrendelt példánnyal (aminek teljes végső bevételéből a Prototype és a kiadásokat kezelő Visual Art’s közel 22 és fél millió jen adományozott).
De azért ugye van még remény?
De milyen lett maga az anime? A grafika meglepően szép az eredeti rajzstílus ismeretében. Az eredeti karakterdizájn erősen moe volt, az Air, Kanon és Clannad főhősnőinek arcát, frizuráját idézte Yumemi (a férfit szinte sose láttuk rendesen), és mivel annak az ábrázolásnak megvoltak a maga gyermekbetegségei (pl. túl nagy szemek, és azok közt a hatalmas üres tér), ráfért ez a fajta egyszerűsített átdolgozás. Ami viszont megmaradt, az a hátterek részletessége. Viszont maradt egy kis kettősség ezek közt, ami miatt olykor olyan érzés kerített hatalmába, mintha elmosott fényképek, csendéletek előtt beszélgetnének a rajzolt karakterek.
Hangok terén aligha lehet kifogás. A „guberáló” férfi hangját a már veterán Ono Daisuke adja (a már említett JoJóban Kuujou Joutarou hangját is ő adja, de ő volt Sebastian is a Kuroshitsujiban), míg Yumeminek Suzuki Keiko ad életet (őt leginkább a Little Busters animékből ismerhetjük Saigusa Haruka és Futaki Kanata hangjaként). Ugyanakkor zenei téren sincs elmaradás: az első négy rész végén lévő dalt (Twinkle Starlight) Sasaki Sayaka énekli (pl. Uchuu Senkan Yamato 2199 opening, Nichijou endingek java), míg az utolsót MELL (legjobban a Black Lagoon openingek után ismerhetjük). Ez utóbbi érdekessége, hogy egy japán népdal Miyazawa Kenji, XX. század eleji japán író-költő gyűjtéséből származik, és eredetileg a visual novelben szerepelt.
A történet pedig önmagában többet sejtet, mint amit elmond. Hosszas beszélgetést érdemel az elénk vetített jövő valóságossága, vagy az ember-mesterséges intelligencia (érzelmi) kapcsolata. És talán ez az igazi ereje. Inkább szól két, alapjaiban egyénről és a kapcsolatukról egy kietlen és kegyetlen világban. Ami viszont mint adaptációt illeti, rendkívül pontosan, alaposan dolgozza fel az eredeti művet, miközben kiegészíti azt néhány perces előzményekkel, emlékképekkel.
Ha teljes hosszúságú, 24 perces részekről beszélnénk, nem pedig körülbelül egy rövidebb film hosszúságával vetekedő játékidejű minisorozatról, akkor nem feltétlenül lehetne bárkinek is ajánlani a művet. Ahhoz lassú, nem történik semmi kiemelkedő, és a lényeg is a két szereplő párbeszédén jön át – ami viszont elsősorban a műfaj szerelmeseinek és a Key történetek rajongóinak javasolható előszeretettel. A hossza emeli ki a szűk réteg érdeklődési köréből, és teszi fogyaszthatóvá egy jóval szélesebb célközönségnek. Amolyan igazi kihagyhatatlan darab lett végeredményében, amit érdemes mindenkinek látnia, megtapasztalnia, és kicsit elméláznia felette.
Planetarian ~Chiisana Hoshi no Yume~ (ONA, 2016)
Rendező: Tsuda Naokatsu
Hossz: 5×18 perc
Stúdió: David Production