Valahogy, ez már kellett. Amerika kitolt magából jó néhány háborús filmet az elmúlt időszakból, amelyek többé-kevésbé tocsogtak a heroizmustól, a patrióta felhangoktól, legyen szó akár egy osztag megpróbáltatásairól (13 óra: Bengázi titkos katonái), akár egyetlen személyéről (Amerikai mesterlövész, Bombák földjén). Mindegyik a modern korban játszódott szinte, és igyekeztek az arab világi beavatkozásaikat valamiképp szentesíteni. Van, amelyiknél jobban sikerült, másutt kevésbé.
Személy szerint szerettem a „Harag„, vagy „A bombák földjén” című filmeket is az elmúlt időszakból, amelyek inkább szóltak a katonák megpróbáltatásairól, a kiégésről és a poszt-traumás stressz szindróma begyűrűzéséről, így teremtve egy háborúellenes hangulatot. Igaz, az előbbi végét elcseszték a túlzott heroizmussal („mert ki állítja meg az SS-hadoszlopot, ha nem mi?”), míg az utóbbinak a legnagyobb bűne az volt, hogy a vége felé kezdett kicsit érdektelenné válni, és egy idő után sutba dobta a karakterre irányuló terhek jelentette gondot (mivel ezt szemmel láthatóan már nem tudta rendesen kezelni, bemutatni).
A fegyvertelen katonával kapcsolatban is lehetne a heroizmusról beszélni, ám nem lenne helyénvaló. Minő meglepő, a filmet Mel Gibson rendezte, akinek a neve hallatán már páran biztos elkezdték emelni a tenyerüket az arcukhoz. Nem is csodálom: volt egy olyan elmegy filmje, amiről máig nem értem, hogy mi akart lenni egy felnőtté válós, életmegváltós történeten túl (Az arcnélküli ember, 1993); egy történelmileg totálisan pontatlan, de filmként egész jól muzsikáló Rettenthetetlenje (1995); a teljesen naturalista és brutális ábrázolású, valamint erősen megosztó Passiója (2004); majd a történelmileg teljesen hiteltelen, zavaros Apocalypto (2006). Utóbbi két film közben és után pedig nem volt mentes a botrányoktól: részegen tett zsidó- és nőgyűlölő kijelentések, mértéktelen ivászat, ittas vezetés… Az ember azt hinné, hogy az álomgyár elásta egy jó időre, ám 2010-től újra játszhatott kisebb művekben és egy Feláldozhatók 3-ban, és most új filmet bíztak rá. Érezhetően tisztult a pasas.
A pokolba vezető út…
A film története valós eseményeken alapszik. Desmond Thomas Doss (1919-2006) egyik legbravúrosabb teljesítményét mutatja be: az 1945-ös okinawai csatában a Hacksaw-gerincért vívott küzdelemben 75 sebesült társát mentette meg.
A film eleje a gyerekkort mutatja be, a testvérével való viszonyt, és hogy egy kis elfajult verekedéstől elkezd feltámadni benne a bűntudat, mikor az öccsét téglával verte fejbe, és úgy tűnt, bele fog halni. A hetednapi adventista szellemiségben nevelt, istenfélő gyerekbe így beleég a félelem (amire az iszákos apa még rá is segít). Ezt követően ugrunk az időben: valamikor 1940 tájára. Egy utcai balesetben sebesült fiatalembert lát el és visz kórházba, ahol megismeri a leendő feleségét is, aki ápolónőként dolgozik. A kissé fura viselkedésű, ideges fiúval elég hamar összemelegednek, és alkotnak egy párt.
Aztán valahol a negyedénél-harmadánál Desmond bevonul, megismeri a szakasztársait. Ekkor már időben Pearl Harbor után járunk, a háborús és a reváns hangulat uralja az amerikai társadalmat. Viszont itt kezdődnek a konfliktusai: a katonaság ugyanis gyávának tartja azt, aki lelkiismereti okra hivatkozva nem hajlandó fegyverhez nyúlni. Emiatt meghurcolják, alantas munkára kényszerítik, a kiképzését pokollá teszik, álmában megverik, és megpróbálják mindenképp kigolyózni. Mire a társai elfogadják, a parancsnok személyesen nyúl bele az eltáv papírokba, és állítja hadbíróság elé parancsmegtagadásért. Ezt a huzavonát egy újonnan elfogadott kongresszusi törvény húzza át, ami végett engedik Desmondnak a fegyver nélküli szolgálatot.
Ez eddig a film fele. Szépen felépítették előttünk a személyt: bemutatták a hitét, kitartását, konokságát, és elmagyarázták mi a különbség a mi, általános képzetünk és az övé közt a különbség. A társai ölhetnek, harcolhatnak az ellenséggel (a japánok), de az ő ellensége az idő, a sebesülés, és az ő harca a saját társainak életéért zajlik a szorult helyzetben. Így kerül az eredeti címben szereplő okinawai hegygerinchez, ahol már a néző is megismeri a háború poklát. Az amerikai katonák kétségbeesett próbálkozását a helytállásra, majd visszavonulását. Rengeteg sebesültet hagynak hátra, Desmond viszont fent ragad a gerincen. Az Úrhoz fohászkodva hallja a sebesültek hangját, és találja meg a kérdésére a választ: hogy mi célja vele, mit akar tőle. Így veszi kezdetét 75 társának, köztük a kiképzőtisztjének kimentése…
A filmről
Kezdjük talán az egyik legfontosabbal: Gibson klasszikus jegyeivel. Igen, a vallásosság jelentős szerepet játszik a történetben, viszont itt indokoltan is, hiszen nem csak egy háborús drámát kapunk, hanem egyben egy karakterdrámát is. Desmond nem csak a társai életéért harcol, hanem a tudattal is, hogy mibe került bele és hova. Nincs túljátszva a szerepe, szépen vonultatja és adja az ívet, de nem is törik meg. Egy sokkal letisztultabb hitábrázolást kapunk Gibsontól, mint eddig.
Aztán másik jegye a történelmi hitelesség semmibe vétele. Korábban jócskán sok hibát vétett (ajánlott a History Buffs csatorna két videója a Rettenthetetlenről és az Apocalyptoról), most viszont mindent pontosan visszaadott, pár apróságot leszámítva: többek közt a fegyvertől irtózás okát és a házasság körülményeit módosították. de a triviákat olvasgatva, a végét sajnálom a legjobban. A mennybemeneteles, megváltós szimbolika helyett szívesebben néztem volna a valódi eseményt:
Doss valójában Hacksaw után pár héttel, egy Shurihoz közeli éjszakai támadás során sérült meg. A Becsületrendi felterjesztésében az szerepelt, hogy két lábát gránát sebesítette meg, és 5 órát kellett várnia, míg a hordágyasok kivihetik, addig viszont a saját sebeit látta el. A kicipelése közben egy japán tank támadt rájuk, mire ő lemászott a hordágyról és egy sokkal súlyosabban sérült katonát kért evakuálásra, majd jöjjenek érte vissza. Várakozás közben egy orvlövész meglőtte a karját, nyíltan eltörve a karcsontját. Egy puskatushoz rögzítette sebtében a sérült végtagját, majd 300 yardot kúszott ellátásért az orvlövészek keresztüzében.
Viszont valahol igazat kell adnom Gibsonnak: ez sok lett volna, és elég hihetetlenné teszi a végét, és már azzal, ahogy a Hacksaw-gerincet hosszan bemutatták, végképp emberfelettivé emelték volna.
A másik apróság, hogy Hacksaw előtt már két bevetésen is túl volt: 1944-ben a Leyte-öbölben és Guamon. A film pedig ezzel szemben rögtön odatesz minket a kiképzés és a házasság után, mintha ez lenne az első, holott a Leyte-öbölben tanúsított bátorságáért Bronzcsillagot kapott. Igazából ez az egyetlen dolog, ami gondot okozhat a néző számára, hogy 1942 után kimarad 2 olyan év, amiről semmit se tudni (ebből az egyik feltehetően a szanitéci képzése volt), viszont 1 szolgálati, aminél már erős azt hinni, hogy nem került bevetésre.
Színészi játék terén Andrew Garfield (Desmond T. Doss) brilírozott, Vince Vaughn (Howell őrmester) egész jót hozott a korábbi ripacsos vígjátékszerepeihez képest. Hugo Weaving, mint a részeges apa hozta a kötelezőt, viszont a stáb többi tagja eléggé súlytalannak érződött. A Glover századost alakító Sam Worthington elég lagymatag volt, és a Smitty Ryker szerepében játszó Luke Bracey sem tűnt igazán meggyőzőnek: ő ugyanis eleinte nem kedvelte Desmondot, de a harctéren hirtelen bepótolta a haverkodását. Akik igazán nem szerepelt jól az Teresa Balmer (Dorothy Schutte, a feleség) és Rachel Griffiths (Bertha Doss, az anya). Az utóbbi mentségére szóljon, hogy játékidje se nagyon volt, míg az előbbi szereplőt csak a film első felében alkalmazták (külön kiemelendő, hogy a magyar feliratban elég fura volt, hogy a szerelmeként is magázza, és ez a házasság után se változik).
Az operatőri és megvilágítási, díszleti munka viszont nagyon ott volt. A szürkés-barnás színvilágot kaptuk, a lőporfüstös, felszaggatott hegygerincet, egy kis sötét tónussal megtámogatva. A vágások, szögek és a beállítások rendjén voltak, relatív egész jól be tudta tájolni az ember magát a csatamezőn. A kamera nem remeg, rángatózik olyan erősen, nem vágnak élesen, mint általában az ilyen helyztekben szokás.
Végszó
A társasággal, akikkel elmentünk megnézni, nagyjából egyszerre csattantunk fel, hogy „nem, ez nem lehet Mel Gibson film”, annyira fogalmunk a filmről. A leírását ismertük, és körülbelül annyi is. (Külön vicc: amúgy az Assassin’s Creedet néztük volna meg, amit addig veséztünk és boncolgattunk, hogy milyen szar lesz, mi van az alapanyagban, abból mi került át felületesen, mik jöttek ki róla, mit nyilatkoztak az alkotók, és mik voltak a reakciók, hogy inkább visszatáncoltunk arról. És azt kell mondjam, megérte a cserét.) Elképesztően élvezhető és jól összerakott film lett, helyenként noha kicsit sok tudott lenni, de igazából alátámasztotta önmagát is, amivel kilóg több új műfajtársa közül.
Témáját tekinve, nyugodtan mondhatom, felülteljesített. Egyszerre szólt a háború ellen, kitartásról, a hit nyújtotta erőről, a meggyőződésről, és mutatott be egy amúgy sem mindennapi élt figurát. Mindezek végett több díjra is jelölték Golden Globe-on és az ausztrál Akadémia (AACTA) berkein belül.
Erről eddig csak jókat olvastam, és már alig várom, hogy megnézzem.
A Harag nekem is nagyon tetszett, és a 13 óra sem volt rossz; 11 év után ez volt Bay első valamire való filmje.
A 13 óra elmegy kategóriás, de mondjuk amilyen Bay felhozatala, nem csoda, ha valamire valónak tartható. Az Armageddon őrült dolgain keresztül a Pearl Harbor történelemhamisításáig már minden lehetséges dolgot elkövetett a témában.