Szállj velem: Sora no Otoshimono Final – Eternal My Master

Akármennyire is hihetetlenül hangzik elsőre, ha jó időben talál be egy szinte nulla sztorival rendelkező ecchi, akkor én még azt is megkedvelem, vagy képes vagyok seperc alatt ledarálni több évadot belőle. Az utóbbi esetet a To Love-Ru mellett a Sora no Otoshimono példája is erősíti. Az első rész egy kövér 6 pontot kapott, amit követően sorra zsebelte be a nálam már az ecchik számára elismerésnek számító 7 pontot, az előző mozifilm, a Tokeijikake no Angeloid (Angeloid of Clockwork) konkrétan már a 8 pont alsó határát súrolt. Ennek és a manga ismeretének fényében vártam a franchise sztoriját lezáró mozifilmet, amiben a hatás nem maradt el. De mindent az elején és szépen sorjában.

Aki követi a mangát is, annak már feltűnt, hogy az előző mozifilm sem volt valami mangahű darab. A Zétával vívott harc kicsit másképp nézett ki és Zéta képességei is mások a mangában. Azonban mondhatjuk, hogy ez csupán kicsiny változtatás a kánonhoz képest. Tény, mert az volt, mégis elég rossz hírnök volt a folytatásra nézve. Sokáig keringett a hír, hogy lesz folytatás, aminek kapcsán egy harmadik évad édes álmában szenderegtek sokan. Aztán jött a fekete leves: nem lesz évad, csak egy befejező mozifilm. Ez volt talán a vég utolsó kezdőpontja, mivel tisztán jelezte, hogy a stúdió nem lát benne olyan pénzt, ami kifejezetten nyereségessé tenné egy lezáró 12 részes sorozat legyártását. Majd jöttek a hírek, újabb rossz ómen volt, hogy másik stúdiókhoz kerültek a gyártási jogok, amivel pedig biztosra lehetett venni, hogy a látványvilág kicsit elég más lesz. Persze, a fekete leves ebből sem maradt el…

A grafikai változások elég szembetűnőek. A korábbi 2 évad, 1 OVA és mozifilm minőségét elfelejthetjük, mivel a korábbi sötétebb tónusok és markáns körvonalak helyett a mai nagy átlagot vagy átlag alatti színvonalat kapjuk kézhez. Üdvözlöm az olvasókat egy sokkal világosabb és haloványabb SoraOto sztoriban, ahol a manga ezen ábrázolási jellegzetessége is ki van felejtve. Persze, ne temessük teljesen a múltat, a film során a flashbackek szintjén visszajár az még kísérteni, de ez a megoldás nem csak hogy költséghatékony volt az új stúdiók részéről, hanem elég barbár is. Gyakorlatilag a kettő váltogatása során csak még jobban szembe fog tűnni a különbség. Így persze a karakterdizájnok is változtak, egyes szereplők sokat, mások hangyányit, de lényegében mindenkin és mindenen mintha egy vasalóval mentek volna át.

A történetről pedig azt kell tudni, hogy folytatódik az előző mozifilm, és nem fog egyetlen jelenet sem ismétlődni a korábbiakból a visszatekintés szintjén, amikor csak 1-2 sor hangzik el. Az előző mozifilmben noha indokolt volt, hogy a 96 perc felében a második évadot foglalják össze egy másik szereplő, a mozi központi alakjának szemszögéből, addig itt, ebben az 50 perces szemkiszúrásban ezt nem lehetett meglépni. Adva volt a folytatás lehetősége, amiben két dolgot dolgozhattak fel: a mesterválságot és a manga legvégét. Most pedig adva volt a kérdés, hogy 50 percre mi került bele…

Naná, hogy a mesterválság kerül középpontba, amitől a film egyetlen hatalmas üresjárattá válik, mivel az előző filmben igen szépen felvázolták a Szinapszis ellen majdani harcot, és Minos bukását. Végre a nagy közönség, akik nem olvassák a mangát megtudhatták volna kicsoda is Daedalus, azaz a hosszú kék hajú titokzatos angyal, aki az angeloidok teremtője és Tomoki titokzatos követője. Ezekre a kérdésekre választ nem fogunk kapni, amivel a mozifilm gyakorlatilag azt üzeni, hogy „Cseszd meg és olvasd el a mangát, ha tudni akarod!”. És pont ez a legfrusztrálóbb az egészben, hogy egy tényleges lezárás helyett egy Madoka Magica 3. mozifilm szintű fansimogatást kaptunk, hogy végre befogják a szájukat a mangát nem olvasók, hogy mi lesz Tomokival és Alfával vagy épp a többi lánnyal.

A mesterválság történetének a lényege tulajdonképpen nem más, minthogy Sakurai Tomoki felszabadítja Ikaros-t a kötődések alól és az első (Alfa) osztályú angeloid most szembesül először igazán a saját érzéseivel, gondolataival a szabadság hatására. Azonban nem tud mihez kezdeni ezzel, nem is igazából vágya a szabadság, így megpróbálkozik másokkal karöltve újra Tomoki szolgája lenni. Ebből persze nem maradnak ki a többiek sem, akik a helyzetet akarják kordában tartani, vagy épp visszaállítani.

Ami a másik feldolgozható történetet illeti, a film az elején egy előrevetített álom formájában lerendezi a kezdő jeleneteket, majd a stáblista előtti percekben veszi elő egészen az utolsó búcsú pillanatáig. Az, hogy Tomoki miként győzi le Minos-t és milyen harcokba bonyolódik a többi angeloid, mint Chaos, Kazane, Nymph és Astraea, már említésre se kerül. Igen, a film nem más, mint az Ikaros-fanoknak egy kiadós buksisimi és velős csont.

Ami pedig a hangokat illeti, szinte semmi sem változott, egyedül talán az insert és az ending lett eléggé nyáltenger hatású, más kiemelkedőbb számot nem mutattak fel, de igazából bármelyik hangaláfestésre is illik ez a megállapítás. A karakterek pedig maradtak a régiekben.

Röviden és tömören, talán az egyik legjobb példája a javuló tendencia és a növekvő izgalom a végkifejlet iránt legcsúfabb keresztbe törésének. A grafikai változásokat az ember még lenyelné, de igazából a történet totális hanyagolása, az előzetesen felvázoltak tökéletes letojása, mellékvágányra terelés az, ami szerfelett bosszantó. Kár is magyarázni a film bizonyítványát, mivel tisztán látszik, hogy egyszerre az üzlet és készítő gárda áldozata. Ritkán kaszálnak el ennél csúnyábban egy-egy univerzumot, amire a legutóbb talán a Shana III. évada volt az egyik legjobb példa. A Zero no Tsukaima tekintetében még rendjén is volt, noha maradtak ki fontos részletek az utolsó sorozatból és ott inkább a harmadik évad volt a leggázosabb történetbeli haladás terén… Ebben a három címben talán a pontozás az, ami még közös: egy csinos kis 4 pontos élmény.

Aki mindenképp be akarja fejezni, amit a SoraOto sorozatokkal elkezdett, az tegye meg nyugodtan, mert azon kívül hogy egyetlen nagy csalódás a várakozásokat követően, más baja különösebben nincs.