Top 5 idei pozitív csalódás

Az előző listában beígértem hogy ilyen is lesz, de még megtoldom egy idei „MEH”-összeállítással is. Azonban, hogy legyen egy íve, jöjjön az az 5 cím, ami idén pozitív csalódást okozott (+1 vigaszdíjas helyezett). Ezek azok a címek, amelyek az idei top 10-es listám második 5-ös fogatában szerepelnek, de inkább kellemes élmények voltak, mintsem valóban elismerhető érdemmel bíró darabok. (Aki a Durararák egyikét, a  Gintamát vagy az Owarimonogatarit várja: ne tegye. Ezek előzményeit sem láttam, és csak jövőre kívánom pótolni a szériákat!)

 5. Komori-san wa Kotowarenai!

Amiért szokatlan lehet az, hogy ez felkerült erre a listára, gyakorlatilag abból fakad, hogy nem igazán kedvelem a hasonló („cuki lányok cuki dolgokat csinálnak” típusú) seinen cuccokat, amelyeknek az alapja rövid fejezetes képregény, webcomic, yonkoma. A Hidamari Sketch, A Channel, Aiura!, Yuyushiki és például a Recorder to Randoseru is (hogy ne csak lányközpontú címet mondjak) elég hullámzó képet mutatott, vagy egyenesen rosszat, addig ez valahogy el tudta végezni azt az apró feladatát, hogy a heti rosszat elfeledtesse.

Voltaképp a történet sem egy nagy „etvász”. Van egy Komori nevű lány, aki semmire sem tud nemet mondani, mindig készségesen segít annak, aki kéri, még ha ez gondot is jelent neki. Sem elméletben, sem gyakorlatban nem mutat túl a saját koncepcióján, és erre húzza fel önmagát a széria, mégis üdítő tudott maradni. talán közrejátszott az is, hogy ismerek olyat, aki csak a saját képességeit meghaladó dolgokat kénytelen visszamondani, de egyébiránt ő is ugyanilyen karakter, és őt láttam benne.

 4. Lupin III (2015)

A Lupin III világa elég régi, megvan lassan 50 éves is, ha nem több már, mégis tud valami frisset mutatni. Ugyanakkor van egy sajátossága: olyan történettel operál, hogy a franchise bármely pontján belekapcsolódhat az ember, legyen szó sorozatról, filmről, OVA-ról. Nem igényel előismereteket, hiszen a karakterek mindenütt önmagukat hozzák, nem ismerünk meg róluk többet. Ez az igazán nagy erőssége még a frissen maradás mellett.

Lupin III, a világhírű mestertolvaj ezúttal Olaszországban és San Marinóban végzi a dolgát: lop, csal, kavarja a barna levet. Az egész sorozat felütése azzal indul, hogy végre megállapodik, azonban a házasság inkább egy kelepce, és a rég megszokott kompánia új taggal látszik bővülni. Mindeközben Lupin persze adja az olasz életérzést, megspékelve a koronként változó színvonallal, ami a személyiségét illeti. A kezdetekben még csak nagy dumás és laza tolvaj karaktere az idők során már mokány, vagány és sokszor szemtelen és pimasz lett, ami a mostani részben mutatja meg egy hígabb formában önmagát (töményebb változatért menjünk a mozifilmekhez, azon belül is főleg a Detective Conannal közöshöz).

 3. Cyborg 009 vs. Devilman

Két, talán aligha eltérőbb franchise-zal állunk szemben, akikben egy közös van (azon kívül, hogy mindkettő bő 50 éves): mindketten az emberiség védelmezői. Devilman eredetileg Go Nagai karaktere, az ősidőkből visszatérő démoni hordáktól az embereket védő fiatalember a ’70-es évek közepén tűnt fel először. Shoutaro Ishinomori kiborgjai pedig noha egy bő évtizeddel megelőzték, több mindentől is megóvták már a Földet: a Fekete Koponya Szervezettől, a görög istenektől, a valósággá váló fantáziáktól, hittől, de még az űrön túli fenyegetéstől is. Elég csak ennyit tudni ezekről hiszen a 3 részes OVA tesz nekünk egy szívességet: nem kifejezetten arra épít, hogy már ismerjük őket, a kalandjaikat és mi mindent jártak meg, mielőtt a két fél összecsapna, hanem a kalandjaikat időben elhelyezi párhuzamosan és valahol az elején becsatol minket.

A sztori szerint ugyanis Devilman már „megszületett”, de még nem küzdött meg Sirene-nel, a démonmadárral (az alapjául szolgáló manga 2. kötetének elején, de az 1. kötetet feldolgozó ’87-es „Devilman: Birth” OVA után már), viszont a kiborgok már a görög istenekkel hadakoznak (az 1967-es Cyborg 009 and the Monster Wars film közben, vége felé járunk). Ezeket a jeleneteket újrázzák az elején modern grafikai és animáció megoldásokkal, és fonják össze a két szálat, és a kezdeti összecsapások után közös ellenség formálódik. Magyarul az OVA a két franchise történetszálaiban egy köztes pont, kapocs a régi Toei Animation rendezte crossover filmek előtt tisztelegve, amelyeknek fő jellegzetessége mindig az volt, hogy ha a főhősök nem is puszipajtások az elején, képesek vállvetve harcolni, ezzel megkímélve minket a csalódástól, hogy bármelyikük is rossz színben tűnjön fel, vagy vesztesként távozzon.

2. Monster Musume no Iru Nichijou

A mostani Mondóban (2015/12.) írtam erről cikket, abban mindent alaposan megfogalmaztam arról, miért is tetszett. Egyszer a teljes cikk is fel fog kerülni a blogra, viszont ennyivel nem úszhatom meg a jelen bejegyzést.

Annyiban újszerű volt, hogy a karakterklisék jó része ment a kukába: nem volt vakromantikus, érzéseit fel nem vállaló, de a főszereplőt titkon követő lány, sem olyan, aki (opcionálisan elfeledett) gyerekkori barátnő, ilyen-olyan perverz beszólásokat és utalásokat eregető csajszi, se perverz vágydémonok, akikből végül kialakul a majdani hárem a férfi főszereplőnk körül. Nem, itt csak másfajú lények vannak, akik történetesen női egyedek és jellemüket nagyban meghatározzák az állati énjük sajátosságai és az azokhoz társított képzetek. Noha a férfi főszereplő akarata ellenére gyűlnek köré, nem egy teszetosza alak, hanem aki képes cselekedni is.

Továbbá van egy varázsütés is a történetet totálisan mellőző expozíciósorozatában: az emberek által a másfajúakkal szembeni apartheidot idéző rasszizmus és megkülönböztetés. A másfajú lényekre ugyanis egy sor külön szabály vonatkozik, amelyek jelentős része a megszegésük esetén kitoloncolással honorálja az elkövetőt. Ilyen, hogy nem tartózkodhatnak egyedül az utcán, nem bántalmazhatnak embereket (ellenben az emberek bántalmazásait nekik tűrniük kell)… gyakorlatilag másodrangú polgárokként vannak jelen. Ehhez hozzájön a TV-s változat enyhe erotikája, ami szerintem megkapóbb volt, mint a BD-változat mangahű szintje ezen a téren (meg lehet kövezni, de szerintem jócskán hozzájárult ez is, hogy sok száját húzó el tudja fogadni a sorozatot).

1. One Punch Man

És igen, a hype ennek kapcsán indokolt, szemben sok más korábbi szériával (SAO, Tokyo Ghoul, Attack On Titan, csak hogy párat említsek). Az alapelgondolás is bőven rendben van: fogd a shounen fightokra jellemző kliséket és forgasd ki. Ilyen a harcok közbeni hosszas duma, a haj fontossága, kapcsolata az erővel, és az örök magasztosság. Mindezt szépen kifigurázza, ugyanakkor azt is mutatja, hogy a szuperhősök is emberek (már amelyikük, mivel Genos történetesen kiborg). Ehhez adjunk egy ütős grafikát (pacsi a Madhouse-nak, tudtok ti, ha nagyon akartok és élvezitek), egy tökös openinget és meg is van lényegében.

A sorozattal kapcsolatban igazából egyetlen félszem volt, ami részint igazolódott is: a humor. Paródiát nem könnyű készíteni, hiszen sok esetben nem csak az alapot kell ismerni, hanem szeretni is. Mel Brooks (az Űrgolyhók rendezője) mondta egyszer, hogy paródiát abból tudsz csinálni, amit szeretsz is. Ez jól látszik az eredményen, ugyanakkor van egy hátulütője: hosszú távon hamar visszaüt, ha csak erre hegyezzük ki. Ennek a határa mindenkinél másutt van, speciel én a 6. rész után már kicsikét kezdtem unni, és vártam mikor aknázzák ki az ebben lévő további potenciált. Az eredeti webcomic mangaváltozatát szerző Murata (Eyeshield 21) is vélhetően felismerte ezt, és elkezdte elkanyarítani a művet egy másik irányba, amivel az anime nem igen tartott lépést, nehogy túlságosan is beérje. Talán ennek az eredménye egy kissé lapossá sikerült záró epizód volt, ami kissé savanyú szájízt hagyott a sorozat után. Nem volt rossz, sőt kifejezetten pozitív csalódás, de koránt sem olyan jó, hogy kiérdemelt helyet kapjon az év legjobbjai közt.

+1, avagy a vigaszdíjas: Mottainai

A Shinomiya Yoshitoshi rendezte egy perctől aligha hosszabb kisfilmet az NHK és a Japán Reklámtanács kérésére készítették. A grafika, az animáció ismerős lehet Shinkai Makoto munkáiból, annak a színvonalát, stílusát hozza szinte maradéktalanul. A gyönyörűen megkomponált látvány és a minimalista zenei aláfestés, és a nyúlfarknyi, de annál töményebb mondandót közvetítő szövegkönyv egy pont körül forog: a pazarlásról. Nem az anyagi javak pazarlásáról, hanem a szellemi erőforrások és a lehetőségeink elpazarlásáról, mikor nem élünk azzal, ami megadatott nekünk. Annak idején az Anemone című kisfilm az öngyilkosság témakörét feszegette, mivel a japán statisztikákban elég kimagaslóan jelen van ez a tényező az elhalálozások közt. A Mottainai ugyanezt lépi meg, azonban azzal a limbóval, amikor tétlenkedünk, feladjuk, nem próbálkozunk és végső soron magunkba fordulunk. Ezzel pedig mondhatni nem csak egy kizárólagosan, még kevésbé jelentős mértékben japán problémát sikerült megragadniuk. Alig egy perces, és ugye milyen erős? Nem véletlenül lett vigaszdíjas.