A tavalyi év húzós volt pár tekintetben. Az idei év sem telt kevésbé nyugalmasabban… de legalább viharosabb sem volt.
Még tavaly novemberben sikerült befejezni a munkálatokat abban, amit egy baráti csapatnak végeztem. Mostanra már ismertebb lett a dolog, ahogy elindult a hirdetés, szóval most már konkrétabbá teszem ezt a részét: lektorként részt vettem a Steins;Gate magyar (fan)szinkronjában, amit neves színészekkel vettek fel, mint Juhász Zoltán, Nemes Takách Kata, Csifó Dorina, Schneider Zoltán, Végh Péter… Persze, nem tettem le tökéletes munkát, hiszen olyan nem létezik és nem is létezhet, de igyekeztem minél kevesebb hibát benne hagyni. Eleinte inkább a tudományos részekre ügyeltem jobban, idővel ez úgy alakult, hogy mindent is kellett figyelnem. A jegyzeteimből további reklámanyag lett, némely okfejtésemből a magyar változat sajátosságaként elkészültek a kisokosok, amelyek célja nem más, mint az érthetőség megtámogatása, további érdekességek szolgáltatása a felmerülő témákhoz. Kétségtelen, hogy a DragonHall+ számára az eddigi legnagyobb projekt ez volt, amit nagyon nehéz lesz a továbbiakban megugraniuk vagy akár megközelíteni. Mind hosszúságra, tartalomra, és talán a bevállalt plusz munkára nézve is.
Aztán az év elején folytattam a távol-keleti animációs iparról szóló előadásokat, ezúttal a koreaiakkal. Most szeptember közepén pedig a kínaiakkal körbeértem és le is zártam ezt a szériámat. Tervben van még pár hasonló téma, mint a japán gyerekkönyvek, amihez elsősorban az eredeti könyvváltozatokra lenne szükségem, mert az adaptációikkal már találkoztam. Viszont, hogy milyen narratívára és aspektusból akarom ezt megközelíteni, még kérdőjeles. Nem tartom kizártnak, hogy Boldizsár Ildikó mesekutató, meseterapeuta munkáinak fényéből nézve fogom tenni. A másik pedig a japán atombomba projektek, amit már a világháborús szuperfegyveres előadáson pedzegettem, de az idő szűke miatt el kellett hadarnom, ha be akarom fejezni. Most viszont mélyebb betekintéssel, kutatással szeretnék igazságot tenni ennek, ami nem is olyan távlati tervem, illetve igényel még némi előkészületet a részemről.
Ugyanis az év elején, mikor összeírtam a tervezett szabadságaimat, kíváncsiságból belenéztem a jövő évbe is. Ott észrevettem egy keskeny időablakot, ami kiváló lehetőséget kínál egy régóta dédelgetett elgondolásomra. Nevezetesen március 15. hosszú hétvége lesz, majd március 29. már nagypéntek. Vagyis lesz a kettő közt összesen 9 munkanapja az embernek. Még meg kell igényelnem egyfelől a munkahelyemen a tartósabb távolmaradást, illetve az előbb említett kutatás kapcsán még írnom kell az egyik intézménynek, hogy anyaghoz jussak, lehetőleg első kézből. Egy szó, mint száz: ilyenkor megyek Japánba. Mivel hosszú látogatásra megyek, így Kiotó, Tsuruga, Oszaka és Hiroshima áll kiemelten célállomásként, amibe még lehet, hogy Kure is bele fog férni. Erről az útról is tervezek majd írni részletesebben, képekkel, illetve egy-egy videótervezet sem elképzelhetetlen. Ezért elkezdtem a fizetésem harmadát félretenni és vadul gyűjteni az útra, hogy a rendelkezésre álló 12 napból majd minél többet ki tudjak hozni.
Ezek alapján gondolhatjuk, hogy ó, nincs itt semmiféle vihar, tök jó meg nyugis a dolog… Aha, egészen a magánéletig nem érve. Erről is inkább azért írok most, mert egy olyan jelenséghez kapcsolódik, amit elhallgatni főben járó vétek lenne. Anyám párjáról van szó, aki amputált, valamint cukor- és vesebeteg. Tavaly ilyenkor még hegyre mászott, mentek együtt erre meg arra. Aztán májusban kapott egy infarktust, amiről mint kiderült, elkerülhető lett volna, ha még novemberben az Országos Kardiológiai Központban megkapja a koszorúerébe a hálót. Nem az első ilyen élménye, a legutóbbi 2008-ban kapilláris infarktus volt, ami egy dolog miatt lényeges most: az akkor hazavágta a szervezetét úgy, hogy a problémák most ütköztek ki azzal, hogy a szíve 30%-on funkcionál, a vese pedig 13-15% körül mozog. Elkezdett felgyülemleni benne a nyirokfolyadék (köznyelvi formában „víz”, mint ami a vízhólyagot is kitölti), és mivel mozogni nem mozoghatott komolyabban, elkezdett felgyülemleni a hasán és a csípője körül, mert a vese a „csökkentett módban” üzemelésnek köszönhetően képtelen rendesen feldolgozni ezeket. Ez egy állapot, nem gyógyítható, csak kezelhető és karbantartható, amit az ún. „száraz súly” elérésével lehet kitolni, hogy ilyen formában minél tovább élhessen még az ember, és ne fojtsa meg a felgyülemlett „víz”.
Ha pedig nem a magyar egészségügyön múlott volna, akkor nem is lenne probléma. De a SOTE érsebészetéről és intenzívéről először átkerült a Szent Imre Kórház nefrológiájára, ahol kriminális állapotok uralkodtak. Két napig tartó COVID-zárlat, ápolatlan betegek, akik mozdulni sem tudtak, de elvárták az ápolók és nővérek, hogy zuhanyozzanak és menjenek ki maguktól vécére, heti szinten legalább ketten meghaltak az osztályon (van, akinek a halálát fél nappal később vették észre, a hozzátartozókat napokig nem is értesítették erről, akik csak a látogatáskor szembesültek a ténnyel), amíg odajártunk mi elvégezni azt, amit a nővéreknek és ápolóknak kellett volna. A speciális étrendjét lazán megették más betegek, merthogy „az finomabb”. A gyógyszerei elmérve, hol túl kevés, hol túl sok formában, de azt egyszeri dózisban belé nyomva, még azt is, amit egész nap kellene fokozatosan adagolni. A nővérhívó kitépve a falból és félredobva, hogy ne nyomogassák… Csak akkor tettek valamit ideig-óráig, amíg a betegjogi képviselő és a médianyilvánosság ott csengett a fülükben. Olyan állapotok és felfogás uralkodott ott, amit a náci haláltáborokhoz hasonlítottunk magunk között, hogy még onnan is hamarabb jött volna haza bárki, ráadásul makkegészségesen. Ide kétszer került, mert időközben átszállították egy másik kórházba, ahol már foglalkoztak vele, ám a felgyülemlő vízzel nem tudtak mit kezdeni. Még szép, hiszen a vízhajtó nincs hatással úgy a nyirokfolyadékra, hogy igazolja a hatalmas dózist, miközben vékonyítja az érfalakat (ami egy cukrosnál kritikus), és csak kivégzi az amúgy is gyengén működő vesét. Emiatt került vissza a Szent Imrébe, ahonnan idővel át Budakeszire, az orvosi mozgásszervi rehabra, ahol gyakorta megfordult eddig. Az Imre nefrológiáján a főnővér nem volt hajlandó a papír megírni az átvitelről, elkevert zárójelentéseket, és más papírokat, szóval rohangálhattam én azokért. A mozgásszervi rehabról pár hét után kitették, mert „nem tudnak vele mit kezdeni”. Innentől pedig beindult a kálvária: amelyik orvos látta, levette róla a kezét, hogy ő ezzel nem hajlandó foglalkozni, különben „már 10 éve meg kellett volna, hogy haljon”. Így került haza egy hónapra, ahol anya igyekezett egy speciális masszőr segítségével leszenvedni a felgyűlő nyirokfolyadékot (több-kevesebb sikerrel), saját pénzen látta el a sebeket, a feltörő hólyagokat, hogy ne fertőződjenek el. Most így október első napján azért elmondható, hogy jó helyre sikerült bejuttatni, amit igazából egy kontrollvizsgálatnak, a munkahelyének és annak befolyásának köszönhet. Tanulság: a magyar egészségügybe csak meghalni jár az ember, ha az orvos/ápoló/nővér szerint túl sok a panasza, és nem oldható meg minimális munkával…
Május óta adminisztrációs dolgokban igyekeztem inkább segíteni, bevásárolni, látogatni, nyomást gyakorolni, tartani a lelket, gyakorlatilag bármiben, amiben lehetséges, ha már kimondottan az ápolásához nem értek. Utóbbira, a lelki támogatás nyújtására szükség is volt, mert ezen idő alatt majdhogynem három alkalommal járt hajszálnyira a túlvilágtól. De egyelőre ez legyen most a legnagyobb vihar abban a biliben, amit az életemnek nevezhetek.