Az igazi macskajaj: Nekopara (2020)

A macskák visszatértek miután a korábbi OVA (a Mondo Magazinos cikk itt olvasható róla) nem igazán váltotta be a hozzáfűzött reményeket, sőt a visual novelekhez képest (amiket pedig itt összegeztem, szintén Mondo cikk formájában) kifejezetten sótlanra és gyengére sikerült. Ezt követően egy ONA is megjelent, amely már a teljesen előzménynek szánt Nekopara Extrából készült, és csak pár pillanatot ragadott ki a megismert szereplők közös kölyökkorából. Adva volt, hogy a soron következő anime már jobb legyen. De hogy ez mennyire lett igaz? Hát a végeredményből egyetlen nagy MEH-re futotta csak.

Előzetes elvárásnak nem volt részemről semmi más, csak az, hogy a három külön szegmens különösebb kapocs nélküli összevarrása helyett már teljesebb, átgondoltabb, összefűzöttebb sztorit kapjunk. Különösen úgy, hogy elvileg a Vol. 2-től kellett volna feldolgozni ezúttal, ami azt jelentette, hogy a ChocoVani páros mellett Azuki és Coconut, valamint Cinnamon és Maple párosa is kibontásra kerül. Miért szereik a cukrászgyereket, mitől olyan ragaszkodóak hozzá, illetve a múltjukat és a főbb karakteri jellemzőik kerülnének megmagyarázásra. Esetleg a világ is bővülhetett volna, mert van mit és hova, bár ezt az írónő igencsak módjával teszi. Nos, nem ez lett belőle, de az új irány is eleinte elég sok jóval tudott kecsegtetni.

Ugyanis a sorozat szakít a visual novelekkel. Időrendileg a Vol. 1 után járunk egész biztosan, de a játékoktól teljesen függetlenül. A cukrászdában zajlik az élet egészen mindaddig, míg egy kisebb sikert megünnepelendő, Kashou a cicalányainak akar finomsággal kedveskedni, de egy alapanyag hiányzik. Chocola a boltba rohan és így fut össze egy kóbor kiscicával, akinek enni ad, majd követi és magához veszi, hogy nevelgesse.

Az új jövevény a Kakaó nevet kapja, aki egyik játékban sem szerepelt, sem pedig az idén érkező Vol. 4-ben nem lesz benne (abban az új szereplők mindössze Kashou cukrásztanára, annak macskája, illetve az anyja lesznek). Az ember azt hinné, hogy innentől a kis kölyök körül fognak forogni az események, és erre helyenként rá is igazol a sorozat, de a fókuszban továbbra is a már ismert cicák és azok mindennapjai lesznek. Kakaónak külön epizódja csak egyszer, saját jelenete pedig csak elvétve akad, a legjavában inkább segédszereplő vagy statiszta.

De hol siklott ki?

Erre a kérdésre jó pár helyen választ ad a sorozat.

           1. Lebutított karakterek

Amellett, hogy fétisműről van szó (mert az, valljuk be), az eredeti alapanyag nem ártott karaktert adni a szereplőknek, megmagyarázni a motivációikat, érzéseiket, és sokkal összetettebb lényeknek mutatta be a szereplőket. Az OVA már csak ezt éreztetni volt képes, a TV sorozat pedig egyenesen a kukába hajította az egészet. A szereplőket ledegradálta egy pár szóban jellemezhető papírmasévá.

Chocola, aki az elején még meglepően megbízható, a második résztől majdhogynem egy éles váltásban lesz naiv, szétszórt, de legfőképpen ostoba karakter. Az ő esetében ez utóbbi lesz leginkább a hangsúlyos, ami egy ponton túl igencsak monoton, különösen annak a fényében, hogy ő az egyik főbb szereplő.

Vanilla, aki korábban a kimért és megbízható ikertestvér szerepében volt, és megpróbált mindig is ennek látszódni idővel átcsapott a leszbulós testvérszerelem megtestesülésére, mert a szerepe kimerült abban, hogy Chocolát babusgatja először kedves szavakkal, később már nyíltabb utalásokat is elereszt.

Azuki és Coconut külön-külön nem nagyon kapott teret. A gondoskodó, ám kissé morgós legidősebb cica, és a nagyra nőtt kölyök, de igyekvő kistestvér nagyjából maradt is, csak kár, hogy mutatóban. A sorozat legjavában csak annyira futja tőlük, hogy marakodnak egymással, Habár ez feloldódna a házi versenyes rész végén, az azt követő részekben ez a dolog nem csitul, ugyanúgy piszkálják egymást. A marakodásaik szövege pedig korábban jóval csípősebb volt, mostanra ellenben egy kimerült adok-kapokra futotta. Hiányozik az egymásnak beolvasásokból a dinamika, a paprikázottság és inkább érződik civódó óvodásoknak, akik még azt sem tudják, mi is az a sértés.

Cinnamon járt talán a legrosszabbul, neki mindössze egyetlen jellemzője van az állandó nyájasság mellett: a folyamatos tüzelés. A hozzákapcsolódó humorforrás kiszámíthatóan rendre egyetlen mondatban kulminálódik, ami nem más, minthogy felizgul. Egyedül a sorozat végén és felénél mutat egy picit újat, az is klasszikus ecchi toposzokon túl (avagy a mellméreten) nem nyújtózkodik. A rengeteg szexuális kicsengésű félremagyarázása mellett egy enyhe leszbikus szálat is kapott, amivel önmagában nincs gond, de igen erősen a levegőből érkezett az.

Kashou továbbra is a rendes gazdi, és szerencsére már vannak gondolatai, amiket hallhatunk is, nem csak némán mereng a világba, mint azt tette az OVA alatt. A húga, Shigure a kedves és gondoskodó gazdi mellett a fétisanime jelző pecsétjévé lett. Bár a játékidő nagy részében tartja a kimért formát, sokszor átvált a perverz öreganyóba, aki csak a fétisét akarja kiélni a macskáin.

Az új jövevényről pedig nagyjából semmit se tudunk meg. Semmi konkrétum, csak annyit, hogy nehezen nyílik meg, érzelmi kifejeződései a nullához konvergálnak. Egyetlen alkalom volt, amikor teret kapott ragyogni, az is a saját epizódjában megismert kislány megmentése, akivel együtt úgy üldözte pár varjú/csóka, mintha azok most szabadultak volna Alfred Hitchcock „Madarak” című filmének forgatásáról, és bennük van nagyon a boogie.

Maple járt a legszerencsésebben, mert rajta nem épp a romlás, hanem a javulás. Mindvégig kimért tud maradni, aki nem megy bele a többiek baromságaiba, inkább távol tartja magát attól. A saját részében, amikor már inkább ő kerül a reflektorfénybe még el is tudták mélyíteni valamelyest, szerethetőbbé tenni.

Vagyis két dolgot tudunk jóformán feltételezni erről: vagy Maple volt a forgatókönyv szerzőjének kedvence, és a többieket igyekezett minél jobban elásni, miközben az új karakterhez semmi ötlete nem volt 12 részre; vagy pedig az, hogy teljesen tanácstalan volt azzal, hogy mit is kéne írnia. Ezek nem csak a szövegek és a párbeszédek minőségén is tetten érhetőek, hanem azon is, hogy azok a kínos jelenetek, amelyek más slice of life-ban nem vesznek igénybe többet 1-2 percnél, azok itt kínosan el vannak nyújtva, sokszor kétszer, háromszor hosszabb a szükségestől.

           2. Felesleges időhúzások, klisék, töltelékek

Egy slice of life animétől alapvetően egyik sem idegen, és nem is jelent problémát, ha van minek rendesen kompenzálnia. Legyen az párbeszéd, karakter, vagy valami csattanó, ami kifizetődővé teszi mondjuk egy jelenet hosszadalmas elnyújtását. A második részben kifejezetten gyötrelmes volt a vécés jelenet széria (mikor Chocola azt hitte, az angol csésze elnyelte a kölyökcicát). A házi versenyes epizódban voltak jó pillanatok, de a Keijo!! szériából átvett fenéklökdösős szumóra egy szóviccet és egy következtetést leszámítva nem sok szükség volt.

Támadhatnánk azzal a sorozatot, hogy fanservice-zel dolgozik nagyban, és ennek helye is van, mert valóban. Amiért mégsem teljesen érzem helyén valónak, az az, hogy annak is igencsak utángyártott kicsengése van. Cinnamon tüzelős felsikoltásai egy alkalommal volt viccesnek nevezhető (amikor a farkincáját bekapta a porszívó – mert itt legalább volt is valami értelme elsütni), de kifejezetten kihívó fanservice-t csak a sorozat végén villantott. Az egészségfelméréses jelenetekben elég egyértelmű, mire megy ki a játék, de érdekessé vagy kecsegtetővé nem igazán tudja tenni a széria. Az utolsó részben ez újra előkerül egy rövid időre, majd egy fürdőruha vásárlás és strandjelenet teszi ki a részt, amiben meg az legfurább, hogy itt volt a lehetőség rendes, szabványszerű fanservice-t nyomni, ehelyett pedig ziccert rúgtak, és az epizód utolsó harmada inkább szólt arról, hogy hálából felfuttatnak egy strandmelléki kis klubházat. Hogy ezzel az egésszel mi is volt a gond, a lektorkolléga fogalmazta meg a legszebben: „Ha trash pániszpolír részt akarnak, akkor csinálják rendesen, damn it!” Bár ez inkább lehetne ezen a téren az egész sorozat jelmondata.

Ezek a hosszadalmas jelenetek, pillanatok és azok füzérei pedig még valami rontó tényezővel bírnak: unalmassá és enerválttá válnak, a hozzájuk tartozó szövegkönyv pedig üres locsogással vizeződik fel.

3. Elhagyott és lenullázott témák

A kölyökcica nevelgetős koncepcióval nagyrészt nem történt semmi, noha ötlet és potenciál az volt benne, a kivitelezésnél már viszont akadtak gondok, illetve nagyon hamar hamvába holt. Az ívből semmi nem lett, a kölyök nagyon hamar odaszokott a cukrászdába, a nevelgetés megpróbáltatásaiból vagy a kóbor állat házhoz szoktatásából még annyi se (az idő nagyjában Kakaó be volt zárva az épületen belülre). Mindezekkel legalább valami értelmet lehetett volna adni a szériának, illetve bevonva a többi Minazuki macskát, ahogy az elején is történt, vagy hozzátenni a kölyök történetéhez. A kölyök nevelésének folytonosságát csak a 11. rész érzékelteti, de az első 2 rész és a 10. rész magával húrcibálásán kívül semmi nem láttatja, a kettő közt meg van vagy 8 résznyi hézag.

De ugyanígy járt a korábbi csengettyű téma, amely kvázi-emberi és korlátozott polgári jogokkal ruházza fel őket. A 10. részben előkerült ennek a megújítása, annak a szüksége, de hogy ennek mi súlya van, azt ráhagyták a nézőre, hogy „ha már eddig eljutottál, akkor tuti rajongó vagy”. Bár a lényeget róla tény, hogy elmondják, de a társadalmi normák újratanulása és macskaszempontú kiforgatása helyett el lehetett volna mélyíteni ezt a kérdést legalább annyira, mint a VN teszi.

Csinált is valamit jól legalább a sorozat?

Nagyjából két dolgot, de azt is az OVA-hoz mérten tette. Nem nagy dolog, sőt mindkettő inkább technikai jellegű. Viszont egyik sem olyan formában valósul meg, ami tartósan képes javítani az átlagon.

Az egyik az animáció minőségének és mennyiségének a javulása. Az OVA durvább és erőteljesebb megjelenéséhez képest mattabbak lettek a felületek, a színek fényesebbek és élénkebbek, a kontúrok és letisztultabbak lettek. A karakterdizájn is sokat csiszolódott: valamelyest a formák is kerekdedebbek lettek. A hozzájuk kötött animáció pedig sokkal fluidabb, sodróbb, nem túl darabos vagy olcsó húzásokkal tarkított. Ettől függetlenül grafikai hiba a tájolásban és perspektívában tetten érhető (célszerű megnézni a nyári hőséges rész elején például hogyan alszik Coconut a függőágyban fizikát megszégyenítő módon), de összességében kisebb és nehezebben észrevehető pillanatok ezek.

A másik a hangok. A szinkronhangok ugyanis egytől egyik le lettek cserélve, nagy és zavaró különbség pedig nem érződik ebben. Hallgatni jó, és hozzák is a karakterekre jellemző és kellő temperamentumot, hangszínt, bár helyenként egy icipicit túlzásba is tudnak esni ezzel kapcsolatban. A zenei betétdalok maradtak a rózsaszín habos-babos körítésben, ami nekem továbbra sem lesz a szívem csücske, de legalább nem is olyan harsányak, mint a játékok tényleges betétdalai.

És akkor hogyan zárult?

Magát az OVA-t próbáltam szeretni, de végül inkább egy csalódásra futotta csak, míg az Extra ONA már kérlelhetetlenül is az lett (az volt akkor épp a második olyan rövidebb nagyon elősztorizgatás egy hónap alatt, ami akörül forgott, hogy a később főszereplő gyerekként ágyba pisilt, de szerencsére ez a trend megállt ennyinél és nem követte más). A sorozat elé nem voltak nagy elvárásaim, mint írtam, csak annyit vártam, hogy az OVA hiányosságait javítsák. Ez ugyan technikailag megtörtént, de ahol adott, ugyanott el is vett.

Vagyis javarészt csak egy hatalmasra duzzadt ziccer, ami valamelyest hű lehetett volna legalább a visual novelekhez az elején belebegtetett témával. Ha pedig ez nem jön össze, akkor annyi fanservice-t csípőből ki lehet gereblyézni, hogy akkor a karakterekkel ökörködünk különféle témákra húzva. Ez történt, csak épp karaktereink nem voltak hozzájuk. Sokat elárul, hogy talán a legösszeszedettebb epizód a 9. rész volt, pont az, amiben Maple kapta a főszerepet.

Pontozásilag akkor hogyan is zárt a sorozat? Nos, ugyanúgy ahogyan az OVA. 4 kerek ponttal a 10-ből. Nem lett ez semmivel sem jobb, csak szebb. A csomagolás szépsége pedig az ízeket nem tudja semmivel se feledtetni.